Késő este sokáig néztem az ablakból a hóesést, amiből idén télen nem jutott még túl sok. Szép volt és békés, mégis örömteli kontrasztot jelentett reggel egy Portóból érkezett e-mail. Tavaszi hangulatot idéz meg a Jetclass, és ha másért nem, hát hangulatjavítóként feltétlen érdemes a figyelemre.

A portugál márkáról annyit érdemes tudni, hogy éppen húsz éve, 2001-ben kezdte meg a működését Porto közelében. A mintegy 20 000 négyzetméteres gyárukban készülnek azok a neoklasszikus stílusú bútorok, amelyek luxus enteriőrökben mutatnak igazán jól. Nem lenne érdekes a történet, ha megállnánk itt, ám a Jetclass kivételes érzékkel ötvözi a portugál hagyományokat, a klasszikus designt és a modern formavilágot, ezért jelent vizuális kalandot a bútoraik szemrevételezése. Óriási szerencsémre személyesen alkalmam nyílt erre még korábban, így állíthatom, hogy a méltán népszerű, letisztult vonalakat és színeket képviselő skandináv design mellett ennek a stílusnak is helye lehet az otthonainkban. Még akkor is, ha történetesen nem rendelkezik valaki grandiózus terekkel. Lekerekített formák, finom visszakacsintás az art deco felé, nemes alapanyagok, azaz prémium minőségű textilek, sok bársony és gyönyörű rajzolatú faanyagok – valahogy úgy vagyok vele, hogy ha nem is a teljes berendezést, de egy-egy szép elemet nagy boldogsággal tudnék a saját otthonomban is.

De akkor nézzük, hogy Maria Joao, a márka igazán kedves sajtósa milyen tavaszt idéző látványokat küldött.

Ahogy a nyitó fotó remekül illusztrálja, élettel teli színekkel, erőteljes, nagy mintákkal és olykor szokatlan anyagokkal visznek egyediséget az alapvetően kényelmet sugárzó berendezésbe. A petrol zöldtől a liláig, a rattantól a bársonyig a kombinációk és az árnyalatok száma szinte végtelen. A friss hatás fontos, nem taglóz le a látvány, sokkal inkább hívogat, és tényleg a tavaszt sejteti. Engem mondjuk „kiegészítésként” elvarázsol az ablakon keresztül feltáruló Porto és a Douro folyó látványa, de ez már egy másik történet...

S ha már új inspiráció érkezett, fellapoztam azt a korábbi albumot, ahová a kedvenc Jetclass képeimet mentettem el. Mutatok néhányat, amelyek a leginkább jellemzik ennek az izgalmas márkának az arculatát.

Szerelembe esni a rózsákkal nem nehéz. Hogy az én szeretetem mikortól eredeztethető, azt nem tudom, de azt igen, hogy az édesapám ültetett számos rózsatövet a verőcei kertünkbe, aztán hazahozott nekem belőlük egy-egy szálat azért, hogy megörvendeztessen vele.

Így egyszerre szeretem magát a növényt és benne apám emlékét. Mostanra azonban elérkezett az ideje annak, hogy frissítsem az állományt. Erre az elhatározásra rásegített, hogy a Covid miatt a szokásosnál jóval több időt töltöttem a kis nyaralóban.

Egyszerű-e vajon rózsát ültetni? Nyilván az. Egyszerű-e választani a nagy kínálatból? Talán egyeseknek igen, de ami engem illet, elveszett voltam, amikor döntést kellett hoznom. Főleg azért, mert egyszerre szerettem volna mindent, színeket, illatokat, szépséges fajtákat, viszont tudtam, hogy a rózsa igényli a törődést, időt kell rá szánni, ráadásul a kertünk talaja sem éppen ideális a nemes növények neveléséhez.

Mivel egy ideje nagy rajongója vagyok David Austin rózsáinak, leszűkítettem a kört, és az angliai webshopban kezdtem nézelődni (nem mintha nem lennék nagy rajongója a hazai kertészeteknek, de itt nem volt mellékvágány, ami más vásárlás felé tereljen). A szabadgyökerű töveket késő ősszel, novemberben és decemberben árulják, mert ez az ideális időszak az ültetésükre. Gondoltam, azért az angoloknak könnyű, decemberben náluk ritkán fagyos a föld, de egy gondolatbeli sprintet levágva döntéseket hoztam. Kiválasztottam a helyeket, hozzá színeket, ez volt a legfontosabb sorvezető. Mondhatom, maga volt a nagy kaland, ahogy a számos nemesített szépség között választásra bírtam magamat.

A növény tulajdonságainak sora persze meghatározó szempont volt, de mit tagadjam, bizonyos esetekben nagyban befolyásolt az elnevezés. Itt van például az egyik kedvenc brit színésznőm, Judi Dench. Ha rózsa formájában a kertem vendége lehet, akkor őt nem hagyhattam ki. Egy barackos-narancsos árnyalatú, teaillatot árasztó bokorrózsa, amely alapvetően ellenálló sok kártevővel és időjárási viszontagsággal szemben. Ő (Dame Judi Dench) lett tehát az első választás.

A Charles Darwin nevét viselő rózsát elsősorban a szép formájú, sárga virágzata miatt választottam, és közben az is kiderült, hogy a híres természettudós Shrewburryben (Shropshire) született, egészen közel a David Austin kertészethez. (Itt most hosszasan írhatnék magáról Austin mesterről, aki maradandót alkotott a rózsanemesítésben, és csak néhány éve távozott az élők sorából, de akkor nem marad időm a növényeire, szóval talán majd egy másik alkalommal, mert feltétlenül érdekes a története.)

Ugyancsak a szín és a szirmok voltak a meghatározóak a Queen of Sweden kiválasztásakor, nem annyira az a Krisztina királynő, akinek emléket állít, pontosabban annak a megállapodásnak, amit 1654-ben Cromwellel kötött. A virág halvány barackos rózsaszínben bomlik ki, és aztán elmélyül az árnyalata, így arra gondoltam, hogy a május végéig virágzó bazsarózsáknak jó társasága lesz.

Gyönyörű, pink színe van a The Mill on the Flossnak, ő lett a szomszédja a királynőnek. A neve George Eliot 1860-ban publikált regényét idézi, amit mi Vízimalomként ismerhetünk. A főhős Maggie Tulliver története felkeltette az érdeklődésemet, így aztán már tudom, hogy a korán a nyakunkba szakadó téli sötétségben mi lesz az egyik olvasmányom.

A bokorrózsák mellett egy futót is muszáj volt vennem, mert lelki szemeim előtt láttam, ahogy a kis házikó ablakrácsát ellepik az illatos narancsos-sárgás rózsafejek. Szóval kerítettem egy nagy kaspót, amibe a Bathshebát szántam. A virágok látványa és a mézes-mirhás illat ígérete igazán beindították a fantáziámat. Ehhez jött még egy újabb irodalmi csemege, Thomas Hardy Távol a világ zajától regénye; ennek a hősnője Bathsheba, akinek a karaktere rokonszenves nekem, szóval a szellemisége csak hadd lebegje be a házat!

Felvetődhet a kérdés, hogy miként ér ide postán ennyi növény, átvészeli-e az utazást, és könnyű-e utána elültetni. Mondhatom, minden egyes mozzanatában pozitív élményben volt részem. Egyrészt remek ültetési útmutatókat kínál a https://eu.davidaustinroses.com/, van leírás is, videó is, mind a szabadgyökerű, mint a konténeres növényekhez. Másrészt művészi szintre emelték a postázást. Szép grafikájú, natúr színű, újrahasznosítható papírzsákban küldték a növényeket, egy stylist-iparművész ismerősöm, amikor meglátta az erről készült fotót, meg is jegyezte: ugye már a csomagolás is öröm? Nos, igen, igazság szerint egyelőre még szívem sem volt kidobni a papíros kukába, mert olyan szép...

A belső csomagolás is mellőzi a műanyagot; a fólia szerű zsák, ami a rózsákat védte, sőt, még az is, amiben az ültetési útmutató volt, komposztálható holmi, ahogy a feliraton olvasható, burgonyából készült. (Miért nem hallottam erről a lehetőségről még?)

A lényeg, hogy minden együtt volt, sőt, gyökereztető mikorrhiza gombát is rendeltem, meg hát olyan tápot, amit majd tavasszal kapnak a szépségek, hogy távol a születési hazájuktól is otthon érezzék magukat. (Ez persze csak móka, tudom, hogy jók az itt kapható tápok is, de praktikusnak tűnt egy csomagban megkapni mindent.)

A szabadföldbe került töveknek a férjem kiásta a kb 40x40 cm-es gödröt; nem mondom, hogy könnyű csata volt (egyrészt én hadakoztam vele, hogy ne hagyja abba, másrészt ő küzdött meg a kövekkel és a ki tudja, honnan hová futó nagy gyökerekkel). De végül „mindenki” a helyére került, megkapták a megfelelő beöntözést, és ezzel a lendülettel el is köszöntem a kiskertemtől. Most aztán hónapokig izgulhatok, hogy Judi, Charles, a Queen meg a többiek hajlandóak-e nekem jövőre örömet szerezni. Régen vártam már ennyire a tavaszt akkor, amikor még a tél sem köszöntött igazán be.

Fotók: Davis Austin Roses, Napiszusszanás.blog

Mindenszentek ünnepe van, a lelkemnek befelé fordulás, elcsöndesedés, próbálok valami másra figyelni, mint arra, ami kint dübörög a világban. Kívül hagyni a hangzavart, a félelmeket, az agressziót, a tiszteletlenséget, a szent dolgok lábbal tiprását a szó szoros és átvitt értelmében.

Igyekszem elképzelni egy arcot. Azét, aki világra jött, nagy rémület közepette, orvosok kapkodtak körülötte, egy kicsi, vidéki kórházban, a múlt század közepén. Érezhette, hogy elszakítják az anyjától, de aztán magára maradt, mert minden akkor rendelkezésre álló eszközzel az anyát próbálták megmenteni a két életveszélybe került ember közül. Az anyát, aki az övé volt, és aztán néhány évvel később az enyém is. A kisfiú talán csak órákat élt. Talán annyit sem. Így aztán tényleg maga volt az ártatlanság, a kicsi bűntelen lelke így egy angyalba költözött át, vagy ő maga lett egy angyalka.

A bátyámat Tibornak hívták. Csakúgy, mint az édesapámat.  A keresztanyám, aki ezeknek a drámai eseményeknek szemtanúja volt, egyszer, régen kézen fogott, és elsétált velem a nagykanizsai temetőbe. Megmutatta a sírt, és azt hiszem, egyes egyedül ő beszélt velem erről a veszteségről. Elmondta, hogy a baba a koraszülés ellenére is jó nagy volt, bőven életképes, szőke hajacskával, és ha csak egy kicsit is modernebb a kórház felszerelése, nem hal meg.

Amúgy erről a veszteségről sem az édesanyám, sem apám nem beszélt. Nem titkolták, de nem is hozták fel. Egyszer sem. Mindig rettentően hiányzott egy testvér, ezért sokat nyaggattam őket, szerettem volna öcsikét, hugicát, bárkit, csak ne legyek egyedül. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyenkor milyen mélységig szakítok fel bennük sebeket. Egyikük sem volt az érzelmeit könnyen kimutató ember, ezért is fura, hogy én viszont sírok, rívok, kacagok, hahotázok, haragszom, megpukkadok a dühtől, szóval jön belőlem az érzelem bőven, ha nem is minden kontroll nélkül.

Az elmúlt időkben volt időm olvasgatni olyan könyveket, amelyekben arról is szó esik, hogy a családunkkal, a felmenőinkkel, a halottainkkal milyen örökséget kapunk a lelkünkben, az agyunkban, a sejtjeinkben. Azóta gondolok egyre többet arra, vajon, ha a testvérem nem hal meg, hogyan alakul az én életem. Talán vigyázott volna rám. Talán nem lettem volna annyira kényszeresen felnőtt tiniként, amikor anyukám halálos betegségben szenvedett, és még azelőtt meghalt, hogy leérettségiztem volna. Lehet, hogy a kemény fejünk olykor összekoccant volna. Esetleg megkritizálom a nőket, akikkel járt volna, vagy szövetséget kötök a sógornőmmel, hogy valamilyen módon fölébe kerekedjünk a hihetetlenül erős, karizmatikus énjének.

Felruházom most azt a pici babát mindenféle felnőtt tulajdonságokkal, és megtehetem, hogy csak jónak lássam. Egy idealizált testvér képe nagyon is jól jön ezekben a nehéz időkben.

Érte is gyújtunk most gyertyát. És csak reménykedem abban, hogy védelmez, amikor szükségem van rá. Talán mindig is megtette.

 (Fotó:pixabay)

A minap a régi íróasztalomban keresgéltem valamit. Ez a nyaralónk manzárdszobájában van, egy nyikorgós ajtajú szekreter, nem egy olyan darab, aminek naponta kihuzigálja az ember a fiókjait, vagy lehajtja az írólapját. Ezért is történhetett az, hogy évtizedek óta nem került a kezembe egy kék borítójú könyvecske. Az emlékkönyvem.

Bár nagyon régiek benne a bejegyzések, mégis legtöbbjének a születésére élénken emlékszem. De ott van például az első oldalon apámé. Mókás volt, hogy mindig úgy titulált engem az írásaiban, hogy „Ildikó lányomnak”, mintha lett volna több lánya, de aztán egyszer elmondta, hogy mivel ők heten voltak testvérek, a nagypapa mindig ezt a formulát használta, jelezvén, hogy most épp melyik lányának vagy fiának szánja a sorokat. Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy mit írt. Valószínűleg azért, mert egy kislány akkor jobban örült a színes, rajzos bejegyzéseknek, mint egy idézetnek, amit talán értelmezni sem tudott. De most, közel ötven évvel a bejegyzés után szíven ütött, hogy ez a néhány sor gyakorlatilag a teljes életpályamodellemet lefedte.

Aztán ott van a másik dolog: egyáltalán nem tudom, hogy az anyukám miért nem írt az emlékkönyvembe. Lehet, hogy tuskó módon nem kértem meg rá. Vagy épp akkor lett beteg, és lekötötte minden figyelmét, hogy milyen irányba alakul a sorsa. Nem tudom, de nagyon hiányzik a lapokról a szép kézírása, és jól jönne egy üzenet tőle most, 45 évvel a halála után.

De vannak ám vidám dolgok is. Megkérdeztem például a remek traumatológus sebészt, hogy volt-e valaha olyan szép írása, mint amit látok a neve fölött. A válasza szerint soha, és nyilván a nővérét kérte meg, hogy álljon helyt. Az ismert tévés cimborám, akiben már 8 évesen meglátták az anyukák, hogy szívdöglesztően csinos fiú lesz, az egyik oldalra írt egy versikét, a másik oldalra pedig szépen le is rajzolta a tartalmát. Még nem mutattam meg neki, de biztos odáig lesz, hogy milyen fantáziadús volt, már akkor is. A kedvenc rajztanárnőm akvarellt festett a könyvbe, amitől akkor is, ma is el vagyok ájulva. És Juli, az angoltanárnőm, egy erőteljes mondatot jegyez, nagy igazságot, ráadásul – ahogy ma írta nekem e-mailben Amerikából, ahol él 44 éve – épp a bejegyzés évében kezdett tanítani, és akkor még talán egyikünk sem gondolta, hogy életreszóló, máig tartó barátság szövődik köztünk.

Vannak még szép oldalak, aranyos gyerekrajzok, komoly igyekezettel átmásolt könyvillusztrációk, szépen formált betűk, a múltam egy-egy apró darabkája, amelyek mintha egy palackpostában érkeztek volna hozzám. Mert hogy ez a műfaj már a múlté, az biztos. Kicsit sajnálom a mai kislányokat, hogy négy-öt évtized múltán nem fognak találni sem nyikorgó szekretert, sem emlékkönyvet. A Facebook pedig már aligha létezik majd...

Találtam ezt a fotót, néhány éve előszedtem, és most megint a kezem ügyébe került. Húsz éve készült, és bár mosolygok rajta, addigi szakmai életem legnehezebb napjait éltem. Noha egy nagyon jó PR-os (az azóta pályaelhagyó Török Laci) jóvoltából egy teljes évre a McLaren Forma-1-es csapatával tölthettem a szezont (Hakkinen és Coulthard volt akkor a pilóta, imádnivaló két pasi, remek sportolók.) Másrészt éppen hogy megérkeztem Melbourne-be, drámai telefonhívásokat kaptam. Előbb egy jóbarátom figyelmeztetett, hogy ne kapjak sokkot. Valamivel később hívott a Nemzeti Sport újonnan kinevezett főszerkesztője, hogy nem tartanak igényt a munkámra. Előzmény annyi volt, hogy 1999 tavaszán megvette a lapot a Ringier. Keringtek hírek bizonyos listákról, amin a kirúgandó kollégák neve szerepelt, mondták, lehetnek vagy húszan. Én elég naív módon azt mondtam: 23 éve dolgozom ott, nagyon sok mindent megtanultam, elég sok mindenre képes vagyok, tudok cikket írni, versenyről tudósítani, lapot szerkeszteni, szóval csak lesz szükség valamire ebből. Az utazásom előtti nap azért balsejtelmeim támadtak. Hátha mégis rajta vagyok a listán... S mivel az apám elég komoly szívproblémákkal küzdött, tartottam attól, hogyha távollétemben tudja meg valahonnan, hogy kirúgtak, talán baja lesz. Ezért elkezdtem felkészíteni, óvatosan. Hogy előfordulhat: mire megjövök, nem leszek a Nemzeti Sport munkatársa. De mivel akkor már két éve mellékállásban egy divatmagazint is szerkesztettem, mondtam neki, ne aggódjon. Munkám, bevételünk lesz így is. 

Jó, hogy így tettem. A telefonhívás a melbourne-i éjszakában rövid volt és kíméletlen. Másnap még azt is megtudtam, hogy a tudósítást sem adhatom le. Mondtam, ha már itt vagyok, vegyék le a nevemet, mindegy, de hadd küldjek anyagot. Nem engedték.

Ebben a lelkiállapotban fotózott le Michael, a csapattal dolgozó egyik német fotós (lehet, hogy a búcsúzásra gondoltam éppen akkor, elköszöntem a kézmozdulattal, de aztán néhány jóakaratú embernek hála végigvihettem az idényt, az anyagaim máshol jelentek meg). Nem győztem elég hálásnak lenni nekik, akik igyekeztek jókedvre deríteni. Amikor hazaértem, és próbáltam bemenni az irodámba, minden zár, kapukód le volt cserélve, pedig csak néhány cserép virágomat akartam hazavinni. Olyan szürreális volt mindez, hogy nem is hittem, hogy valójában velem történik. Senki utána nem beszélt velem hosszú hetekig, a telefonos kirúgást nem követte formai dolog. Idővel érdeklődtem a Ringier képviselőjénél (egy Bild Sporttól érkező „szakértőnél“), hogy mégis, akkor most mi van. Nem részletezem milyen körülmények között kényszerültem közös megegyezést aláírni... Egy vákumba kerülve igyekeztem összerakni az életemet. Nem volt ám semmi petíció, népfelháborodás, MUOSZ-állásfoglalás, újságcikk... Húszegynéhányad magammal az utcára kerültünk, és ez senkinek sem fájt rajtunk kívül. Néhány kollégából lett cimbora egyenesen pánikba esett, amikor beszéltünk. Féltek, hogy állást szeretnék tőlük. És volt olyan is, szintén jó cimbora, akivel néhány hónap múlva egy társaságban vártunk egy eseménymegnyitóra, és amikor odafordultam hozzá, azt mondta: „kirúgottakkal nem állok szóba“. Máig nem tudom, hogy viccnek szánta-e.

Mindebből talán sejthető, hogy mély seb keletkezett a „sportos“ szívemben, de dolgoztam tovább, immár egy másik közegben, és idővel rájöttem, hogy gyakorlatilag nem történhetett volna velem jobb dolog, mint hogy kivetett magából a szeretett lapom. Olyan húsz évet kaptam az élettől, amit nem cserélnék el semmiért. Gyönyörű munkák, új közeg, fantasztikus élmények, sok-sok kitűnő ember ismerettsége, sőt, tulajdonképpen még a férjemet is ennek a fordulatnak köszönhetem.

És hogy miért írtam ezt ki most magamból? Egy különös egybeesés kapcsán. Melbourne volt anno az első Forma-1-es verseny színhelye, mint ahogy idén is az. Húsz év után pedig mostantól ismét a sportban dolgozom.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó visszatérni. A Nemzeti Kézilabda Akadémia csapatához csatlakoztam az ügyvezető hívására, és egy palackba zárt, gondosan elrejtett boldogságos érzés szabadult fel bennem ezzel. Hallatlanul szerencsés voltam, hogy magazinokat készíthettem, az idő túlnyomó többségében teljesen szabadon rendelkezve a tartalomról. De vélhetően volt még dolgom a sportban. És most itt vagyok. Boldog vagyok. Ahogy Patrícia, egykori kolléganőm írta: „Ildi hazatért.“

Az új munkahelyemen, közvetlenül a Balaton partján jut idő szusszanásra is. Csodálni a világot, és elmerengeni azon, hogy milyen ciklusok rendezik az életemet. És így nézem Michael fotóját, aminek húsz évvel idősebben, de sokkal bizakodóbban integetek vissza.

A márki kertjét majdhogynem véletlenül fedeztük fel. Szembejött velem valahol a neten egy szép fotó. Fák, rózsák, azulejók - mi kell még nekem? Így történt, hogy legutóbb, amikor Lisszabonba mentünk néhány napra, felvettük a programba: a Palácio dos Marqueses de Fronteira okvetlenül felkeresendő. A télies idő, a szemerkélő eső egy különleges hangulati hátteret adott a látogatáshoz. Az állatkerti metrómegállónál felszálltunk a 770-es buszra, ami kanyargott velünk egy keveset a Benfica városrészben, aztán megállt egy szép terrakotta színű épület előtt. Ez volt hát a márki palotája. Végigjártuk a szobákat, megértettük, hogy itt fotózni nem szabad, meghallgattuk a történetet, hogy a ház 1670-es évek beli megépültekor Dom Joao de Mascarenhas vadászlakjaként szolgált. Fronteira első márkija akkor aligha gondolhatta, hogy a gyönyörű kilátását, a szemben levő dombok lejtőit emeletes házak sokasága tölti majd be, évszázadok múlva.

Mindig van abban valami varázslatos, ha sok száz év történelmébe toppansz, hogy elképzelheted, miként éltek anno azokban a szobákban, amelyeken éppen átsétálsz, vajon miket tálaltak a pompás étkezőben, és egyáltalán, hogyan kötnek össze a falak, bútorok, tárgyak múltat és jelent. De számomra a varázslat a kertben teljesedett ki. A közel öt és fél hektár magába foglal formára nyírt fákat és sövényeket, rózsákat, narancsültetvényt, mesterséges tavat, szoborparkot és rengeteg azulejót, azaz portugál csempét.

A nyári hőségben való hűsölést kis szökőkutak és árnyas pihenők szolgálták (ennek elképzeléséhez ottjártunkkor éles fantázia szükségeltetett), és felfedeztük az egyik ilyen zugban, hogy egy csomó porcelán tányér darabjai is részét képezték a mozaikoknak. Mint kiderült, a szokás az volt, hogy a tányérokat, amelyből a király evett, nem használhatták többet, így aztán egy nagy királyi vendégség után sok-sok gyönyörű porcelánt törtek ripityára. De hogy ne vesszen teljesen kárba, felhasználták a falak díszítésére.

A márki palotája tehát szép volt, de a kertje magával ragadó. Elcsendesülős idejében láthattam, egy-egy kitartóan illatozó rózsán kívül nem díszítette virág, a nap sem tündökölt, de valahogy ez a párás, esős hangulat adta azt az intimitást, amelyért biztosan nem cserélném el a főszezon zsibongását.

Amikor azt olvastam, hogy a holland patinás kerámiacég, a Royal Delft bemutatta Proud Mary sorozatát, azonnal izgalomba jöttem. Lelki szemeim előtt láttam, amint a Creedence Clearwater Revival zenéje ment a műhelyben, háttérzeneként, aztán, hogy Tina Turner is valamelyin formában visszaköszön a kék-fehér figurákban, de persze nyilván, hogy nem erről van szó.A történet még az 1600-as évek közepére nyúlik vissza, amikortól a Royal Delft elkezdte működését, és számos olyan dísztárgyat készített, amelyek gyűjtök kedvenc darabjaivá váltak. Manapság sokaknak fáj, hogy az ikonikus Delft Blue (azaz Delfts blauw) csókolozó párocskák és mini fapapucsok formájában árasztotta el a világot, miközben a míves kézművesség, a csodaszép minták és formák csak elvétve jelennek meg. Erre válasz a Proud Mary. Mária királyné, III. Vilmos felesége büszke gyűjtője volt a kreámiafiguráknak a holland aranykor idején, és ezt a büszke érzést szeretné visszahozni a jelenbe cég, ezért egy kortárs, modern - és gyűjtésre csábító - kollekció alapjait állították össze.

A Proud Maryt Koens&Middlekoop tervezte, a díszítés pedig a Royal Delft kézifestőinek a remeke. A fotókat Marie Cécile Thijs, az ismert holland fotográfus készítette, akinek a képein szinte összekapcsolódik a holland aranykor a XXI. századdal.

A büszke Maryk egyébként turnéra indultak, legutóbb például a frankfurti Ambientén léptek fel, de személy szerint a leginkább azzal találkoznék, aki Keukenhofban, a mesés virágoskertben mutatkozik majd be tavasszal.

Addig is, néhány szemléletes fotó, és persze Tina, még ha ez nem is az a Proud Mary…