Húsz éve lassan, hogy meghalt az édesapám. Mesélt arról, hogy a második világháború végén fogságba esett és Szibériába vitték, de a teljes történetet egyben soha nem mondta el. Mozaikdarabkákat jutottatott nekem a múltjából. Hogy nagyon fiatal volt... Hogy olyan letargia lett úrrá rajta, hogy enni sem tudott, de valaki a vagonban vöröshagymát csúsztatott át neki időről időre, és attól kapott erőre, emiatt aztán mindig becsülte a hagyma erejét. Hogy a fogolytáborban rémesek voltak a körülmények... Hogy kását kaptak enni, és amikor meglátták a latrinán, hogy valaki szabályos székletet produkált, rögtön tudták, hogy "áruló", mert kapott rendes kaját... Hogy a 190 centi magasságával 150 centis járatban kellett dolgoznia... Hogy a szája szélén levő heg fagyásnyom, amikor a fogával beharapta az ajkát, és az odafagyott... Hogy nem írt a családjának, mert határozottan úgy érezte, hogy nem éli ezt túl, és nem akart bennük hamis reményeket kelteni... Hogy körülbelül 50 kilóra fogyott és beteg volt, amikor bő két év után feltették a hazafelé menő transzportra... Hogy a szedett-vedett ruhájában, amikor hazaért, a nagyapám el akarta zavarni, mert nem ismerte fel, és úgy kellett győzködnie, hogy ő az, a maga élő valójában... Kábé ennyi. Nem több, és nem kevesebb. Egyszer jött még fel a téma, amikor valamilyen járadékra lettek jogosultak az elhurcoltak, és elindult, hogy megkapja azt a szerényke összeget a nyugdíja mellé. Az ügyintéző kekeckedett vele, hogy tényleg jár-e ez neki, mire ő az erőteljes basszbariton hangján felvilágosította, hogy két évet húzott le Szibériában, szóval nem neki fogja itt bizonygatni a múltját. (Ez hatott...)

Aztán békésen, nem túl öregen halt meg 2001-ben. Találtam anno egy hangkazettát, ami egy kis diktafonban maradt, kipróbálta ugyanis, milyen emlékeket felmondani szalagra. Ott kifejtette, hogy soha nem hitte volna a fiatalkora után, hogy ennyi ideig fog élni. 78 éves volt amúgy.

És most itt ez a dátum: március 26., egy olyan egybeesés, amitől szinte eláll a lélegzetem. Olvasom a minap a neten, hogy nyilvánossá váltak a szovjet táborokban raboskodók adatai. Na, próba szerencse, már csak apám miatt is, rákattintok a linkre, hátha megtalálom. Elsőre kihozza a kereső. Ott a ciril betűvel írt dokumentum, az átfordítás, az adatok. Fogságba esett 1945. március 26-án, Zala megyében. Alig múlt huszonkettő... Majdnem egy héttel azelőtt, hogy Magyarországon befejeződött volna a háború. A 245-ös láger foglya. Szabadult 1947 nyarán. 

Fakó papírok, algoritmus által megfejtett szövegek, napra pontosan 76 évvel ezelőttre visz vissza.

Soha nem jelentett különösebb gondot számomra az, hogy szavakba öntsem a gondolataimat vagy az érzéseimet. De most ez sok. Túlnő rajtam. Leragadok ott, hogy miért épp a fogságba esésének a napja körül jön szembe velem a múltja. Érzem, hogy mennyi ki nem mondott gondolat maradt benne, és hogy most mennyire mélyen érintené ezeknek az adatoknak a nyilvánosságra hozása. Hogy visszakapna ezzel valami aprócska morzsát a tőle elrabolt időből. Így hát az ő nevében is hálás vagyok...