Lisszabon emberek nélkül – ezekben a napokban

Most, alighanem itt van a nagy gondolkodások ideje. Lelassultunk, kényszerűségből, még jól esik ugyan, de próbálok előre nézni, és nem látom tisztán a jövőt. Amikor restartot vesz a világ, vajon hol folytatjuk? Vajon mennyire formálja át a környezetünket, a céljainkat, az anyagi lehetőségeinket ez a nyakunkba szakadt krízis?

Amikor lassan másfél éve létrehoztam ezt a blogot, épp az volt a célom, hogy kiszakítsak magamnak néhány percet, órát a nyugodt gondolkodásra. Hogy legyen időm szusszanni egyet az állandó rohanás után. Az élet persze úgy rendezte a dolgot, hogy a tempóm változott ugyan, és sokkal komfortosabbá is vált az életem az eszeveszett magazinozás után, de ahhoz már nem maradt elég időm, hogy épkézláb gondolatokat fogalmazzak meg írásban. Meg is rémültem olykor: nem tanulok a saját hibámból? Ugyanott folytatom ahol abbahagytam? Sőt, mi több, nem is havi magazinos ritmusra állok vissza, hanem napilaposra? Mert az új munka, amibe belekezdtem tavaly év elején szépen, óvatosan, szinte észrevétlenül beszippantott. Napi hírek, online jelenlét, kollégák koordinálása – adott éppen elég feladatot. De most nem is emiatt ültem ismét a géphez. Illetve, ha pontosan akarok fogalmazni, akkor a gépnél ülök álló nap, pörög a home office, ám meg szeretnék most fogalmazni valamit, ami eddig még csak formálódott a lelkemben. 

A kiváltója egy videó volt, ami az Instán jött velem szembe a Lisboa Live rajongójaként, és amivel kezdődik ez a bejegyzés, és hogy megértsétek a mondataimat, érdemes odakattintani.

Látom a szeretett város utcáit, a csodálatos épületeket, a jól ismert tereket, és persze sehol egy ember. Vagy csak itt-ott néhány, mutatóba. Mellbe vág. A tömény, tiszta szépség, amely elnéptelenedve fájdalmat generál, nem örömet. Most van időm azzal próbálkozni, hogy megfejtsem az érzéseket. De nehezen megy. Csupán arra jutok, hogy a városok szíve akkor dobog, ha mi (lakosok vagy utazók) is ott vagyunk az utcákon. Ha a Praca do Comércio árkádsorai alatt kint vannak a kávézók asztalai, sürögnek-forognak a pincérek, mi hezitálunk, hogy bicát kérjünk és mellé egy natát, élvezve az erős kávé és az édes sütemény ízharmóniáját, vagy maradjunk egy frissen préselt narancslénál? És közben létezünk, élünk, részesei vagyunk valamilyen kellemes közös hullámzásnak, mintha az óceánban fürdőznénk együtt, sok ezren... 

A lokáció amúgy teljesen mellékes, írhatnám ugyanezt a verőcei Duna-partról vagy a Várkert Bazár előtti sétányról, de most épp az említett képsorok váltották ki belőlem ezeket a gondolatokat. Hezitál a szívem: hogy lehet egyszerre valami ennyire szép és ennyire szomorú. Felrémlik egy régi emlék, mert egyszer, egyeten egyszer átéltem valami hasonlót. Gyönyörű tavasz volt, 1994. május 1-én kivételesen Verőcén néztem a Formula 1 közvetítését, és élőben láttam, amint életét veszti egy balesetben a legnagyobb kedvencem, Ayrton Senna. Akkor sportújságíróként dolgoztam, és tudtam, hogy erről majd írnunk kell még. Mielőtt elindultam volna a szerkesztőségbe, még kimentem a kertbe, hogy szedjek egy kis virágot. Az illatozó orgonákból és a frissen kinyílt bazsarózsából metszegettem szálakat, és közben azon járt az eszem, hogy az élet hogyan lehet egyszerre ennyire szép és tragikus. Válasz persze nincs. Sem az akkori, sem a mai felvetésre. Ha csak az nem, hogy ez maga az élet. Aminek minden percét meg kell élnünk, mosollyal vagy könnyekkel.