Egy fagyos délután, hétfőn, december 19-én Farkasréten, a szívem összeszorulva. Vasvári Erzsi temetésén vagyok, aki nagyon fiatal koromban nem csak sporttársam volt, hanem barátnőm is. A sportlövők közé tartoztam, és sok-sok év múltával éreztem csak meg azt, hogy ez milyen sokat adott nekem. Mármint, hogy befogadtak maguk közé.

Adott egy nagyra nőtt kamaszlány, aki – nem teljesen tudatosan – felnőtt szerepben működik, mert a mamája halálos beteg. Ez volnék én. Tele érzékenységgel, ki nem mondott vagy be nem teljesült álmokkal. A gimnáziumi osztálytársaim élik a csodás, izgalmakkal, szerelmekkel teli késő tizenéveiket, és én nem csak a magasságommal lógok ki közülük. A gyerekek érzékenyek, megérzik, ha nem tudnak mit kezdeni a másikkal és tovább lépnek abba az irányba, ahol több a felhőtlen pillanat. Miről kérdezgessenek? Mit tudnék mesélni? Hogy a személyimmel 16 évesen be vagyok jegyezve a közeli patika méregkönyvébe, hogy anyunak elhozzam a kábítót is tartalmazó fájdalomcsillapítóját? Hogy olykor háztartást vezetek, de mindenesetre szorgosan tanít anyám mindenre, ami kellhet az élethez (pl. főzni)? Nem kérdeznek, én nem mesélek. És rettenetesen magányos lennék, ha nem visz az utam egy hatalmas laktanya kellős közepén levő lőtérre. (Hogy miért, az egy külön sztori, és most nem is ez a lényeg.) Dominánsan férfi klub, de vannak azért lányok is, puskások, koronglövők. Mindenki nagyon rendes velem. A lányokkal nincs rivalizálás csak barátkozás, a fiúk pedig mint sok-sok fivér, kedvesek velem, vigyáznak rám, pátyolgatnak, nevettetnek. Akkor csak azt tudom és érzem, hogy nekem ott jó, van közösségem, szeretnek, én is szeretem őket.

Néhány év csak, mert aztán az érettségi után rögtön elkezdek gyakornokként dolgozni a Népsportnál, és abba már nem fér bele sokáig a rendszeres edzés és a hétvégi versenyzés.

Göbölös Ibi és Tala eszmét cserél, én Erzsikével (a kép jobb szélén) csak csendben figyelünk

 

De addig is... Nyáron evezések a soroksári Duna-ágban, egy koronglövő edzőtábor Wroclawban, ahová elvisznek csak úgy, szeretetből, jutalomból (csak bízom abban, hogy nem sajnálatból), téli sítábor, ahol eleve nem síelek, de a túrázások során rendes cipő híján állandóan visszacsúszom a hóban, viszont mindig van, aki megvár és segít. Egy délvidéki verseny, az első külföldi versenyem, ahová speciális útlevél kellett, mert Jugoszláviába nem lehetett csak úgy utazgatni. És ami innen a legmarkánsabb emlék, hogy életemben először ott rúgtam be úgy Isten igazán, filmszakadással, de ott állt mellettem egyikük, és csak azt hajtogatta: „Ildike, meglátod, mindjárt jobb lesz”. Soha nem tudtam elég hálás lenni nekik, az edzőknek meg azért, hogy egyetlen megrovó szót sem kaptam másnap, pedig katonai klub lévén magas rangú tisztek is voltak közöttük.

Hát így telt a kamaszkorom. Erzsike is része volt. Meg Bodnár Tibor, aki pazar futóvadlövő volt, plusz hatalmas zsivány, a szeme se állt jól. És Hullai János, alias Csika, aki csöndes és visszafogott természet volt, remek puskás, és a feleségével, Mónus Beával tényleg úgy bántak velem, mint a kishúgukkal – úgy törődtek velem, hogy fel sem tűnt, meg kellett érnem ahhoz, hogy ezek a méltó helyükre kerüljenek bennem.

A felső képen a verőcei teraszunkon állunk, mellettem Mónus Bea, Hullai János és Szekeres János, aki szintén egy remek lövő és jó barát volt

Nos, Erzsike, Tibi és Csika egyaránt 2022-ben halt meg. Mindegyikük kitépett egy kis darabot a lelkem szövetéből. Hogyan is adhatnék nekik vissza abból, ami a fiatalságomban olyan fontos volt? Már sehogy. Látom Göbölös Ibikét, aki a közelmúltban egy aranyos fotót tett ki az oldalára, ahol ő (a csodálatos, hosszú hajával), Erzsi és az őserő Talabos István (62 évesen ő is elment, még 4 éve) társaságában álldogálok. Megölelem most, legalább őt, aki itt van. Meg Bodó Zolit, aki szintén világverő skeetes volt, és azt mondja, 40 év után is megismer. Csak annyit tudok neki suttogni: nagyon jó barátom voltál, köszönöm.

Aztán indulunk tovább, Erzsike jóval messzebbre, mi csak vissza a saját életünkbe, amely nagyon is múlandó. Az arcom fagyos, a kezem jégcsap, de a szívemben melegség és hála. Így búcsúzkodom.

Drága Barátunk, aki most éppen lábadozol!

Ahogy ígértem, az utazásunk során küldözgetek neked képeslapokat, hogy velünk együtt éld át az élményeket. Rendben, tudom, hogy nem vagy egy nagy utazó, és azt is tudom, hogy nem igazán szereted az útleírásokat, így aztán maradjunk éppen annyi szövegnél, amennyit egy képeslap elbír. A virtuális világ előnye, hogy a lap akár sok képből is állhat. Megérkeztünk tehát Skóciába...

HÉTFŐ

Az első képeslapunkat az Edinburghba érkezésünk napjáról írom. Permetező eső, olykor hideg szél, amúgy meg dunsztos feeling, tudod, amikor lövésed sincs, hogy meleged van-e vagy fázol. A város nyüzsög, még a fesztivál utóhangjai tartanak, de egy ideje sztrájkolnak a kukások, ezért mindent elborít a szemét. (Nagy kár, megpróbálom függetleníteni magam tőle, de nehéz.) Az első napi 10ezer lépéses, mintegy háromórás séta szétütötte a lassan gyógyuló lábamat, így a koros csoportban én voltam a legbénább... (nem öröm szembesülni az idő ilyen jellegű múlásával). Az emlékművek közül Walter Scotté a legszebb, a lengyel harci medve Wojteké a leghelyesebb (férjem medve-attitűdje miatt fotóztam őket együtt), a többi meg csak szimplán elragadó. Estére naná, hogy fish and chips, sörrel (a pintet pájntnak ejtik, eszerint ittunk egy pájnt és egy half pájnt bíííírt). Éjjel kenegettem a fájós lábamat, és másnap egy derült, szép napra ébredve ettük meg a véres hurkát (alias black pudingot) reggelire.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

KEDD

A második képeslapot három bekezdésben írom, három helyről. Először is Dundee-ban megvolt a discovery of Discovery, azaz a Déli sarkot kutatni indult, tudományos céllal megépített hajót fedeztük fel. Nem volt házastársi viszály, mindketten odafértünk a kormánykerékhez. A pingvinszobrok állítólag a hajóval érkezett, de meglógott kis madaraknak állítanak emléket, ahogy totyognak a városban. Láttam még egy csodás Robert Burns emlékművet és egy városi, a nagy házak közé ékelt régi temetőkertet, fantasztikus fuksziabokrokkal.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A következő állomás a Glamis Castle, ahol a Queen Mother, azaz az Anyakirálynő született, és tetten érhető nyomai vannak II. Erzsébet és Margit hercegnő gyerekkorának. A birtok akkora, amekkorát én életemben még nem láttam. Itt is kisütött a nap, és ígéretünkhöz híven nagyokat szippantottunk a jó levegőből, és feladtuk spirituális postán neked, hogy gyógyuljon a tüdőd.

 

• 
• 

St. Andrews: híres egyetem, tengerpart (előjönnek a Tűzszekerek filmkockái), luxus, a golf szülőhelye, elmélyült és jól felszerelt golfozókkal (a férjem próbált vegyülni, de azt hiszem, nem sikerült neki beolvadni). A begóniák eszembe juttatták, hogy harminc éve Angliában szerettem beléjük, nem hiába. Holnap északabbra húzódunk, de majd még írok!

 

• 
• 
• 
• 
• 

SZERDA

A mai lapunkra ráapplikálok néhány „kastélyszelfit”, amit már módszeresen készítek, és immár a férjemet is szórakoztatja (de legalábbis nem áll ellent). Illetve mutatok néhány csudavirágot. Előbb az óriási Blair kastélyban voltunk, ahol éppen egy tekintélyes nemzetközi lovasverseny zajlott (mármint a birtokon, nem a kastélyban...), nem is tudtuk elsőre mire vélni a rengeteg ott parkoló autót, lakókocsit és sátrak százait. Mondjuk azért megnyugodtam, hogy nem mind a régi termeket akarják velünk egyidőben megnézni... Innen átmentünk a Cawdor kastélyba, ahol is lázadtam. Nem néztem meg az újabb muzeális hálószobák és étkezők sorát, hanem a kertekben sétálgattam. Szerintem ez neked is tetszik majd. Szóval „kódorogtam” (vagy cawdorogtam?) egyet a vadvirágos és a paradicsomi kertben – ahogy nevezik. Csak egy kóbor dudás állta az utamat. Mindenesetre megtapsoltam a produkcióját...

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

CSÜTÖRTÖK

Ahová megyünk, ott eláll az előre jelzett eső, és marad a 19-21 fok, ami roppant kellemes időjárás a kiránduláshoz és kastélynézegetéshez. A mai képeslapunkra az eddigi legszebb (vagy legalábbis nekem leginkább tetsző) kastély, a Dunrobin kívánkozik. Eléggé északon vagyunk, kb. a norvég Stavangerrel egy szélességi körön, mégis mediterrán hangulattal bír ez a tengerparti szépség. Azt nem firtatom, hogy milyen itt a tél (mondják, hogy fagyos és havas), de most egy álom. A berendezés is kicsit könnyedebb, a sötét, súlyos enteriőrök helyett sok szép világos faburkolat, bútor és textília mindenütt. A kertben sólymok, és más ragadozó madarak várják a napi fellépésüket, olyanok, mint a filmsztárok, van, amelyik elfordítja a fejét, ha fotózom (jelzésük, hogy kopjak le).

 

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Loch Ness a szörny nélkül is vonzó, hatalmas vízfelület, szép tájba ékelődve (persze várkastéllyal a partján). A hegyoldalakat sokféle zöld moha borítja, és a lila hangák is olyanok, ahogy azt a regényekben leírták.

• 
• 
• 

PÉNTEK

Ma egy kicsit elbeszélő képeslapot írok. Átkeltünk Skye szigetére, ami egy elképesztően szép természeti környezet, magas hegyekkel, vízfolyásokkal, patakokkal, háborítatlan nyugalommal. A „főváros”, a két és fél ezres Portree éppen az életmentő egyesületet ünnepelte, jótékonysági várással, masírozó zenekarral. Ha rajtam múlt volna, megállok a móló azon pontján, ahová ki volt téve a tábla, hogy ROAD CLOSED, tisztelem a szabályokat ugyebár... De a férjem persze nem aggódott, hogy esetleg valami zártkörű buliba nyomulunk be, és naná, hogy megint neki volt igaza. Támogattuk a lifeguard-okat egy remek, faszénen sült burger árával, meg egy pohárnyi friss, főtt rákéval, ami annyira jó volt, hogy csak na! És még szerettek is minket ezért (nem csupán a számomra olykor nehezen dekódolható skót-angol visszajelzésre hagyatkozva mondom, hanem a széles mosolyokra, amit kaptunk.) Visszafelé a kompot egy delfincsapat kísérte, esett ugyan az eső, de a lelkemben sütött a nap.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

SZOMBAT

Az utolsó képeslap megírásához fogok hozzá. Most egyetlen képet választottam, ami a nyugalmat, a természet erejét és harmóniáját összegzi. Glencoe völgyében buszoztunk visszafelé a Highlandről, és azt éreztem, innen nem jó tovább menni. De hát az élet már csak ilyen, visz tovább, még ha maradnánk is egy-egy helyen vagy állapotban.

Volt megint napfény, sőt, meleg, ezzel jött a derű is: a skótok szinte megőrültek a huszonpár fokban, és a néhol 190 mély és jéghideg Loch Lomond tóban úgy pancsoltak, mint mi a kánikulai Balatonban.

Mielőtt hazautazunk, még megnézzük Glasgowt, de valahogy úgy érzem, a legszebbet már láttuk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez a történet egy a virágról nem lesz hosszú, viszont tanulságos. A kezdetek egy kis, Atlanti óceáni szigetre nyúlnak vissza, és a sztori a Dunakanyarban végződik.

Történt, hogy hét évvel ezelőtt elutaztunk felfedezni az Azori-szigetek egyik gyöngyszemét, Terceirát. Csodás növényzet fogadott, amiben nyilván szerepet játszott a helyi klíma is. A hortenziák szemtelenül nagyok és szépek voltak, minden különösebb törődés nélkül, és ami sok más mellett különösen lenyűgözött, az egy óriási fukszia bokor volt. Odasettenkedtem a házhoz, és próbáltam észrevételen maradni, miközben letörtem róla egy ágacskát, hogy hazahozva talán meggyökereztethetem. Rémesen izgultam, hogy rajtakapnak, és akkor majd hogy magyarázom meg az akciót, de a kísértés erősebb volt.

A fülledt, párás időben a sok kirándulás részeként kétszer is felvánszorogtam a Monte Brasilra, amely nem éppen egy óriási hegy, de van emelkedő bőven. Először a legtetejét tűzte ki célul a férjem, másodszor pedig „csak” egy világítótorony közelébe akart eljutni. Hűségesen, de nem minden zokszó nélkül követtem. A második alkalommal már többször kértem pihenőt, és egyszer éppen ott ültünk le, ahol egy sárga-fehérre festett kis kápolna volt, előtte-mögötte a rézsűn pedig millió vadon növő, fehér liliom.

Spirituális élménynek sem volt utolsó, és ahogy ott pihengettem, néztem, hogy némely növény már elvirágzás után termést nevelt. A jó nagy, húsos magot először kibontottam, kíváncsiságból. Aztán egy másiknál úgy döntöttem, hazaviszem ezt is, bár semmi reményt nem fűzök hozzá, de ha már itt van és kifejtettem az óriási hervadt virágfejből, akkor velem jön.

Nem nehéz kitalálni, hogy minden gondoskodásom ellenére is kipurcant a fukszia ág, mire hazaértünk, a liliom termését pedig félretettem, és tényleg nem volt vele semmi szándékom. A férjem egy idő után megunta, és rákérdezett a lehangoló látványú, megbarnult kis golyóra, hogy kidobhatja-e. Mondtam, ja, akár ki is dobhatja, de inkább egy mozdulattal beledugtam a legközelebbi, éppen növény nélküli földes cserépbe.

A gumó persze kihajtott. Aztán elkezdett növekedni. Szép nagy hagymák fejlődtek ki, hozták a hosszú, keskeny leveleiket. Teleltettem őket, először otthon, a lépcsőházban, aztán kint a nyaralóban. Tavasszal ki, késő ősszel be, hosszú levelek megnőnek, aztán elszáradnak, szárakat visszavágom, és ez így ment éveken, egészen pontosan hat éven át. Virág egy szál se.

Idén tavasszal adódott némi összetűzésem a szintén hét éve, Madeiráról hozott szerelemvirágokkal. Hazajövetelük után egyet virágoztak, aztán azóta semmi. Mondtam nekik a pincében, hogy hölgyeim, ennek vége, ha idén nyáron sem produkáljátok magatokat, akkor vége, mert levélnövénynek egyáltalán nem vagytok attraktívak. Szóval irány a kuka, ha nem lesz itt valami! A liliomot megnyugtattam, hogy ő maradhat, elvagyunk mi ketten szépen a kertben, úgyis el félreeső zugban van az ő állandó helye.

A szerelemvirágból kettő július közepére pánikszerűen virágba borult. Nevettem is, mert őszintén szólva nem igazán hiszek abban, hogy a fenyegetés használ a növényeknél, de hát lám, most mégis van két szép, ráadásul fehér virágom.

Csak rutinellenőrzés volt a liliomnál, hogy minden rendben van-e vele, amikor a legnagyobb megdöbbenésemre egy erős és hosszú száron megláttam a bimbókat.

Történt ez akkor, amikor lehetőséget kaptam arra, hogy írjak egy utazási cikket Terceiráról, ami kapcsán felidéztem az összes szép emlékemet. Talán honvágya volt az én kis növényemnek, talán csak most jött el az ideje, mindenesetre ő volt az, akit elvárások nélkül hoztam haza és türelemmel viseltettem a hóbortjai iránt. Most már a fajtáját szeretném kinyomozni, de nem vagyok valami sikeres. A legközelebb az amazóniai liliomhoz áll, de a levelei kicsit mások. Különben is, hogyan szaporodhatna el így, vadon egy dél-amerikai növény egy portugál szigeten? Mindegy is, ebben a tikkasztó hőségben, amikor szinte bravúr a növényeimet életben tartani, egy régi ígéret valóra vált.
 Update:

közben egy facebook csoport szakértője beazonosította a szépségemet. Most már tudom, hogy ernyősliliomról van szó, amely az amarillisz félék családjába tartozik. Az egy másik történet, hogy idén először egyetlen virágot sem hoztak a korábban szorgalmas amarilliszeim, amelyből van vagy 5 hagymám. Lehet, hogy szerepet cseréltek?

Az utóbbi idők egyik legtalálóbb kommunikációs kampányelnevezésének tartom azt, amivel a portugál kereskedelmi és befektetési ügynökség, az AICEP Portugal Global promózza a lakberendezési szektorhoz tartozó termékeit. „Made in Portugal. Naturally” Azaz Portugáliában készült, természetesen. Amit lehet kicsit lazábban értelmezve úgy is mondani: naná, hogy portugál, de utalhat arra is, hogy szempont a fenntarthatóság, a természetes alapanyagok előtérbe helyezése is.

Vásároltam én már akkor is szép holmikat, amikor még nem kellett fürkészni a címkét, hogy vajon hol is készült az adott darab. Aztán volt egy olyan időszak, amikor rezignáltan tudomásul vettem, hogy szinte mindent valahol máshol gyártottak, mint ahonnan az adott márka származik. Ezek után, gondolom, nem csak számomra üdítő tény, hogy a kerámia, a lakástextil, a szőnyeg, az ágynemű, a lámpa, a bútor nem valahonnan Ázsiából hajózik be egy európai kikötőbe, hanem a kontinensünk délnyugati csücskében, szorgos portugál kezek készítik. Mi több, nem csak a portugál kézművesipar tradíciói vannak jelen ezekben a termékekben, hanem a kifinomult ízlés, a formák, színek, alapanyagok kreatív, ugyanakkor igazán magas szintű alkalmazásának a képessége is.

A világjárvány kitörése előtt is már erőteljes offenzívába kezdett az AICEP; a világ összes jelentős nemzetközi kiállításán standot nyitott a palettájukra felvett kis és nagy cégeknek, tervezőknek. De mi a teendő akkor, amikor a pandémia miatt az éppen csak útjára bocsájtott Portugal Home Week eseménysorozatot kétszer is törölni kellett a naptárból?(Guimaraesben egy ódon monostorban mutatták be 2019-ben a lakástextileket Fotó:©napiszussz) 

Válaszul létrehoztak egy klasztert az „otthon” szektorhoz tartozó cégek számára, és a közelmúltban elindítottak egy olyan kampányt, amely arra hivatott, hogy felhívja a külföldi piacok figyelmét a termékeikre. Személyes találkozások nélkül viszont még mindig nehézkes az ügy. Így aztán kerestek egy hangulatos öreg villát Portóban, berendezték a tereit a legkifinomultabb módon (ebben oroszlánrészt vállalt kurátorként az egyedi tervezésű designbútorairól ismert Luísa Peixoto).

 

A végeredményről nem csak pazar fotók készültek, hanem lehetőségünk van virtuálisan körbe sétálni a csodálatos terekben, és minden releváns tárgynál egy kattintással teljes információt kapunk a termék nevéről, gyártójáról, méretéről. Mintegy 60 cég termékeit mutatják be, azt gondolom, ezzel egyetlen kiállítási stand sem vetekedhet.

https://www.portugalnaturally.pt/en/showroom

 A magam részéről jó ideje nagy rajongója vagyok a portugál tárgykultúrának, de ez a sokszínűség, kifinomultság és óriási választék egyszerűen lenyűgözött. Az ötlet mindenesetre zseniális. Nincs kiállítás? Nincsenek kereskedelmi találkozók? Lépj be a virtuális valóságba, hajolj közel ahhoz, ami nagyon tetszik, aztán dönts. Nyilván nem feltétlenül mi, a magyar piac vagyunk a célcsoport. Így számomra már az is elegendő, ha gyönyörködhetek ezekben a látványokban. De azért titkon remélem, hogy lehetőségem lesz majd megkérni Isabel Quintast, aki a projekt „őrangyala”, hogy vele és Luísával járjuk be élőben is ezt az elvarázsolt kastélyhoz hasonló csodát.

fotók: © AICEP 2021

 

Húsz éve lassan, hogy meghalt az édesapám. Mesélt arról, hogy a második világháború végén fogságba esett és Szibériába vitték, de a teljes történetet egyben soha nem mondta el. Mozaikdarabkákat jutottatott nekem a múltjából. Hogy nagyon fiatal volt... Hogy olyan letargia lett úrrá rajta, hogy enni sem tudott, de valaki a vagonban vöröshagymát csúsztatott át neki időről időre, és attól kapott erőre, emiatt aztán mindig becsülte a hagyma erejét. Hogy a fogolytáborban rémesek voltak a körülmények... Hogy kását kaptak enni, és amikor meglátták a latrinán, hogy valaki szabályos székletet produkált, rögtön tudták, hogy "áruló", mert kapott rendes kaját... Hogy a 190 centi magasságával 150 centis járatban kellett dolgoznia... Hogy a szája szélén levő heg fagyásnyom, amikor a fogával beharapta az ajkát, és az odafagyott... Hogy nem írt a családjának, mert határozottan úgy érezte, hogy nem éli ezt túl, és nem akart bennük hamis reményeket kelteni... Hogy körülbelül 50 kilóra fogyott és beteg volt, amikor bő két év után feltették a hazafelé menő transzportra... Hogy a szedett-vedett ruhájában, amikor hazaért, a nagyapám el akarta zavarni, mert nem ismerte fel, és úgy kellett győzködnie, hogy ő az, a maga élő valójában... Kábé ennyi. Nem több, és nem kevesebb. Egyszer jött még fel a téma, amikor valamilyen járadékra lettek jogosultak az elhurcoltak, és elindult, hogy megkapja azt a szerényke összeget a nyugdíja mellé. Az ügyintéző kekeckedett vele, hogy tényleg jár-e ez neki, mire ő az erőteljes basszbariton hangján felvilágosította, hogy két évet húzott le Szibériában, szóval nem neki fogja itt bizonygatni a múltját. (Ez hatott...)

Aztán békésen, nem túl öregen halt meg 2001-ben. Találtam anno egy hangkazettát, ami egy kis diktafonban maradt, kipróbálta ugyanis, milyen emlékeket felmondani szalagra. Ott kifejtette, hogy soha nem hitte volna a fiatalkora után, hogy ennyi ideig fog élni. 78 éves volt amúgy.

És most itt ez a dátum: március 26., egy olyan egybeesés, amitől szinte eláll a lélegzetem. Olvasom a minap a neten, hogy nyilvánossá váltak a szovjet táborokban raboskodók adatai. Na, próba szerencse, már csak apám miatt is, rákattintok a linkre, hátha megtalálom. Elsőre kihozza a kereső. Ott a ciril betűvel írt dokumentum, az átfordítás, az adatok. Fogságba esett 1945. március 26-án, Zala megyében. Alig múlt huszonkettő... Majdnem egy héttel azelőtt, hogy Magyarországon befejeződött volna a háború. A 245-ös láger foglya. Szabadult 1947 nyarán. 

Fakó papírok, algoritmus által megfejtett szövegek, napra pontosan 76 évvel ezelőttre visz vissza.

Soha nem jelentett különösebb gondot számomra az, hogy szavakba öntsem a gondolataimat vagy az érzéseimet. De most ez sok. Túlnő rajtam. Leragadok ott, hogy miért épp a fogságba esésének a napja körül jön szembe velem a múltja. Érzem, hogy mennyi ki nem mondott gondolat maradt benne, és hogy most mennyire mélyen érintené ezeknek az adatoknak a nyilvánosságra hozása. Hogy visszakapna ezzel valami aprócska morzsát a tőle elrabolt időből. Így hát az ő nevében is hálás vagyok...

Akik szeretnek utazni, mostanság jobbára az emlékekből élnek. Mint ahogy mi is. Ülök a home office-ban és felüdülésként a korábbi fotóinkat nézegetem. Ilyenkor persze mesélhetnékem is támad, például arról, hol lehet Velencén kívül gondolázni egy jót.

Valójában, ami Aveiroba vonzott minket, az a csíkos tengerparti nyaralók látványa volt. Portóban időztünk, valamikor a nyár elején, és alig több mint egyórányi kényelmes vonatozással el is értünk a városba, amelyről mellesleg tudtuk, hogy van egy lagúnája, ahol gondolák közlekednek. Előítéletesen azt gondoltam, a velenceinek ez csak egy gyenge másolata lehet, és nem is fordítottam rá túl sok figyelmet. Persze a sokadik portugál utazásunk kapcsán már tudhattam volna, hogy ebben az országban nincs helye az előítéleteknek (nem mintha bárhol lenne, de gyarlók vagyunk, ugyebár...), és semmi nem feltétlenül az, aminek előre elgondoljuk. A szép még szebb, a szín még színesebb, az óceán még kékebb, az eső makacsabb, az emberek morcossága mögött pedig nagy szív és jó humor rejtőzik. Szóval az ismeretlen terepen való némi tévelygésünk után egy rokonszenves öregúr taxijában kötünk ki, akinek a portugál alapszókincsünkkel próbáljuk elmagyarázni, hogy a városközpontba mennénk, a lagúnákhoz. Néz ránk, gondolkodik, aztán kérdő hangsúllyal mondja: gundula? Kell pár másodperc, amíg dekódoljuk, hogy a mi o betűnk a portugálban sokszor u-nak hangzik, és hogy a gondolára gondol. Rábólintunk: gundula, bizony!

Egy nyüzsgő rakparton egymást érik a hajók, mi épp kiugrunk a taxiból, és máris indul velünk az egyik motoros gondola, ami egyszerre városnéző túrára és kultúrtörténeti utazásra visz. Kiderül, hogy Aveiro fekvése folytán kereskedelmi központ volt már az első évezred végén, és hogy a sólepárlók és -raktárak tették szükségessé a város tengerparti részén a kis csatornák kialakítását, a sót a súlya miatt ugyanis hajókon szállították. Bár manapság ez az ágazat már csak nyomokban van jelen, a város vezetése nem engedi átalakítani vagy elbontani a műemlékekként nyilván tartott raktárakat és kis üzemeket.

Megtudjuk továbbá, hogy mintegy 15 000 diák tanul Aveiro egyetemén, és hogy a város gazdasági tevékenysége a kerámia iparra alapul. A gondolázás éppen annyi impulzust ad, hogy utána nagy kedve támad az embernek sétálgatni az utcákon, és eljátszani a gondolattal, hogy vajon az 1900-as évek elején miféle gazdasági csoda teremtette meg itt a pénzügyi alapot ahhoz a sok-sok csodálatos szecessziós és art deco épülethez, amelyekbe lépten-nyomon beleütközünk.

A „csíkos házak” már egy másik történet. Aveiroból az óceán felé haladva jobbra a Praia da Barra, balra a Praia da Costa Nova irányába kanyarodhatunk; két csodás tengerpart, üdülőövezet, strand, szóval minden, amire egy nyaraló vágyhat. A színes csíkos homlokzatú házak olyan karaktert adtak Costa Novának (ami közigazgatásilag már Ilhavohoz tartozik), amely révén nemzetközi ismertségre tett szert. Az épületek üde színfoltja fotózásra csábít, hirtelenjében nem is találnánk ennél jobb hátteret, ha csak a sárga homokos, dűnékkel szabdalt tengerpartot nem tekintjük annak.

Letelepedni a vízpartra azonban jónéhány kilométerrel északabbra szántuk rá magunkat, félúton Porto felé. A csíkos motívumból Espinhoban sem volt hiány: a strandon – előszezon lévén – még ki tudtunk bérelni egy kellemes árnyékot adó kis kabint (amiket amúgy családok egész hónapra bérbe vesznek), ahol aztán egyéb inger nem ért minket, csak a szikrázó napfény, az Atlanti-óceán moraja és a viszonylag erősen fújó szél.

Annyira tökéletes volt minden, hogy muszáj volt ebbe egy kis stílustörést vinni, és rendelni egy jeges – spanyol eredetű – sangríát...

Ahogy a tavasz előszobájába léptünk, a különböző ültethető növények piaca is megélénkült. A David Austin rózsák rajongói is lélegzetvisszafojtva várták az esztendő újdonságát, és akik úgymond rákattantak a rózsák ültetésére és nevelésére, tudják, milyen nehéz ellenállni egy újabb szép fajta beszerzésének.

• 
• 

Az újdonság bemutatására ennek a hétnek az elején sor is került. És valljuk be, hűen az előzményekhez, ennek a filozófiáját is remekül felépítették. A korlátozott példányszámban elérhető halványsárga illatos szépség a Nye Bevan (Auspital) nevet kapta, amellyel annak a munkáspárti politikusnak állítottak emléket, aki a II. világháború után megszervezte a nemzeti egészségügyi ellátást (NHS). Minden eladott új rózsa árából 2.5 fontot az NHS, illetve más egészségügyi jótékonysági szervezetek támogatására fordít a kertészet. Ezekre az intézményekre a pandémia során óriási teher hárult, a virágnemesítők pedig így próbálnak meg segíteni, és kifejezni a nagyrabecsülésüket. Gyönyörű, a tematikához illő grafikát készítettek a csomagolásra, és útjára bocsátották a 2021 rózsáját úgy, hogy akkor is emlékezhessünk ezekre a járvány sújtotta időkre, amikor már majd csak rossz emlék lesz mindez (remélem). 

Miután tavaly késő ősszel ötféle David Austin rózsát vásároltam egyenesen az angliai kertészetből (és erről írtam is egy posztot: Angol rózsa postán, amely irodalomra is tanít), gondoltam, nosza, legyünk részese ennek a nemesítésnek... Arra viszont nem számítottam, hogy a Brexit a rózsák értékesítésébe is begyűrűzik. A honlapon olvasható, hogy az EU-s webshop működését felfüggesztették, és bánatos mondatokkal magyarázták el az odalátogatónak, hogy mi a helyzet, és hogy dolgoznak ugyan azon, hogy újra szállíthassanak az Európai Unió országaiba, de a megoldást még nem látják... Nos, szomorkás mellékszála ez a Brexitnek számomra, meg sok David Austin rózsa-rajongónak is. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy kimenjek gyorsan a kis nyaralónk kertjébe, és ellenőrizzem, hogy a szabadgyökerű tövek szépen megeredtek-e. És hát igen. Nye Bevan nélkül is lesz elég illat, szín és szirom a kertben.

Fotók: Davis Austin Roses

 

Ritkán találkozom olyan, az adott kor néhány felvetésére egyszerű választ adó példával, mint amiről most írok. Egy fantasztikus, moduláris ház, amely igény szerint bővíthető, szűkíthető, felállítható a legkülönbözőbb terepviszonyok közepette, és bár tetőt képez a fejem fölött, de ha úgy támad kedvem, eggyé válhatok általa a természettel.

Amúgy erős érzelmi kötelék fűz a kis házunkhoz a Dunakanyarban, de a Cabin ANNA elementáris erővel vonz. És ha lenne egy telkecském valahol, erdő közepén vagy víz partján, nem szeretnék semmi másban lazulni, mint ebben.

De nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt az amúgy lapra szerelhető formában is megvehető épületet, ami egy holland tervezőműhely terméke.  Caspar Schols építész legelőször az anyukája számára tervezett egy kerti házat (Garden House), még 2016-ban, ami egycsapásra meghozta az ismertséget a fiatal szakember számára. Számos építészeti és design díjjal jutalmazták a koncepciót, és mindehhez egy hároméves ösztöndíjat (2016-2019) is kapott a tekintélyes londoni Architectural Associationtől.

„Miközben belemerültem az új életembe Londonban, eljátszottam annak a gondolatával, hogy a Garden House alapjaiból kiindulva valami újat alkossak. Szerettem volna egy eladható, teljességében lakható házat, ami lapra szerelhető, és a világon bárhol újra és újra felállítható. Szerencsémre találkoztam olyan emberekkel, akik támogattak ebben, és nem csak szavakkal, hanem hajlandóak voltak pénzt is befektetni az új projektbe, ami az ANNA nevet kapta” – nyilatkozza Gaspar a saját honlapján.

Az ANNA-történet aztán gyors egymásutánban izgalmas fejezetekkel bővült különböző, logikailag egymásra épülő modellekkel, míg el nem készült a Cabin ANNA. A ház alapanyagául kezeletlen vörösfenyőt használtak, a belső térbe világos színe és szépsége miatt sok nyírfa került. A ház 26 elemből rakható össze, amelyek közül a legnehezebb sem több 500 kg-nál. Gaspar Shcols szerint három ember nagyjából öt nap alatt össze tudja állítani a Cabin ANNA-t, szétszedéséhez még ennyi idő sem kell, három nap alatt végezhetnek vele.

Hogy mi lehet egy természetet szerető, kényelemre vágyó ember számára ebben a faházban a legvonzóbb? Biztos más és más szempontok fontosak személytől függően, de számomra az, ami a leginkább megragad benne, az a természettel való összeolvadás lehetősége. Ha szeretném meleg nyári estéken az ágyamból számlálni a csillagokat, megtehetem. Ha kint reggeliznék a szabadban, de kényelmes vagyok, akkor a konyha és az étkező körül csak el kell tolnom a falakat. Ha variálnám a fényben úszó és árnyékos helyeket, a különböző modul rétegek lehetőséget adnak rá. A kint és bent fogalma gyakorlatilag elmosódik, csupán a személyes kényelmi szempontok szabnak korlátokat.

Schocls azt vallja, hogy minden emberi lény strukturálisan kapcsolódhat a természethez a dinamikus otthontervezés révén. Döntsük el, hogy ez a jelen igénye vagy egy szemléletformáló, jövőbe mutató, és nagyon szerethető törekvés.

 

Forrás: https://www.cabin-anna.com