A minap a régi íróasztalomban keresgéltem valamit. Ez a nyaralónk manzárdszobájában van, egy nyikorgós ajtajú szekreter, nem egy olyan darab, aminek naponta kihuzigálja az ember a fiókjait, vagy lehajtja az írólapját. Ezért is történhetett az, hogy évtizedek óta nem került a kezembe egy kék borítójú könyvecske. Az emlékkönyvem.

Bár nagyon régiek benne a bejegyzések, mégis legtöbbjének a születésére élénken emlékszem. De ott van például az első oldalon apámé. Mókás volt, hogy mindig úgy titulált engem az írásaiban, hogy „Ildikó lányomnak”, mintha lett volna több lánya, de aztán egyszer elmondta, hogy mivel ők heten voltak testvérek, a nagypapa mindig ezt a formulát használta, jelezvén, hogy most épp melyik lányának vagy fiának szánja a sorokat. Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy mit írt. Valószínűleg azért, mert egy kislány akkor jobban örült a színes, rajzos bejegyzéseknek, mint egy idézetnek, amit talán értelmezni sem tudott. De most, közel ötven évvel a bejegyzés után szíven ütött, hogy ez a néhány sor gyakorlatilag a teljes életpályamodellemet lefedte.

Aztán ott van a másik dolog: egyáltalán nem tudom, hogy az anyukám miért nem írt az emlékkönyvembe. Lehet, hogy tuskó módon nem kértem meg rá. Vagy épp akkor lett beteg, és lekötötte minden figyelmét, hogy milyen irányba alakul a sorsa. Nem tudom, de nagyon hiányzik a lapokról a szép kézírása, és jól jönne egy üzenet tőle most, 45 évvel a halála után.

De vannak ám vidám dolgok is. Megkérdeztem például a remek traumatológus sebészt, hogy volt-e valaha olyan szép írása, mint amit látok a neve fölött. A válasza szerint soha, és nyilván a nővérét kérte meg, hogy álljon helyt. Az ismert tévés cimborám, akiben már 8 évesen meglátták az anyukák, hogy szívdöglesztően csinos fiú lesz, az egyik oldalra írt egy versikét, a másik oldalra pedig szépen le is rajzolta a tartalmát. Még nem mutattam meg neki, de biztos odáig lesz, hogy milyen fantáziadús volt, már akkor is. A kedvenc rajztanárnőm akvarellt festett a könyvbe, amitől akkor is, ma is el vagyok ájulva. És Juli, az angoltanárnőm, egy erőteljes mondatot jegyez, nagy igazságot, ráadásul – ahogy ma írta nekem e-mailben Amerikából, ahol él 44 éve – épp a bejegyzés évében kezdett tanítani, és akkor még talán egyikünk sem gondolta, hogy életreszóló, máig tartó barátság szövődik köztünk.

Vannak még szép oldalak, aranyos gyerekrajzok, komoly igyekezettel átmásolt könyvillusztrációk, szépen formált betűk, a múltam egy-egy apró darabkája, amelyek mintha egy palackpostában érkeztek volna hozzám. Mert hogy ez a műfaj már a múlté, az biztos. Kicsit sajnálom a mai kislányokat, hogy négy-öt évtized múltán nem fognak találni sem nyikorgó szekretert, sem emlékkönyvet. A Facebook pedig már aligha létezik majd...