Vészhelyzet van. Meg vagyok riadva. Már egy hónapja, hogy kiléptem a mindennapi munkába járás kötelezettségéből, bő 40 év után. És még mindig nem hiányzik, egy cseppet sem. Mi a fene történik velem? Imádtam a szakmámat, rajongtam a magazinokért, amiket készítettem. Még a legutóbbi időkig is egy finom libabőr futott végig a karomon, amikor a nyomdából megérkezett valamelyik lapunk, és a kezembe vehettem. Volt egy rituálénk is a szerkesztőségben, Zsuzsa, a szerkesztő kolléganőm, kicsomagolta a kötegeket, és szavak nélkül átnyújtott egyet a friss, nyomdaszagú példányokból. Én rámosolyogtam, megsimítottam a címlapot, és tudtam, hogy titkon mind az öten a külső szobában várják, hogy azt mondjam: ez megint szép lett, ügyesek vagytok. Így ment ez hónapról hónapra, évről évre. És most hogyhogy nem hiányzik fájón mindez? Vagy csak mégnem hiányzik? Igen, de meddig érzem pazarul magam a „senki földjén”? Már készülök persze arra a munkára, amit elterveztem az iránymódosítás előtt, de azon veszem észre magam, hogy jól esik, ha nem sürgetnek, hogy kezdjek már. Vajon a lustaság vett erőt rajtam? Tán mindig ilyen voltam, és csak a kötelességtudat eddig felülkerekedett? Vagy esetleg valami véglegesen errodálódott a lelkemben? Eddig bőszen kardoztam azért, hogy bebizonyítsam, a nyomtatott sajtónak igenis van jövője. De mi van, ha elfogyott körülöttünk, „hívők” körül a levegő, úgy, hogy közben ezt nem veszi észre senki? 

A férjem, akit sokszor szoktam piszkálni amiatt, hogy tele van a feje rengeteg „hasznos tudással”,a minap egy érdekes írást mutatott. Ebben két kutató, David Dunning és Justin Kruger leír egy jelenséget, mely szerint egy tipikus jártasság esetében a hozzánemértők 

1.    hajlamosak túlbecsülni a saját képzettségüket,

2.    nem képesek felismerni, ha más ért hozzá,

3.    nem képesek felismerni, hogy ők maguk mennyire nem értenek hozzá,

4.    ha fejlesztenek a saját szakértelmükön, képessé válnak annak felismerésére, hogy korábban nem értettek hozzá.

Erre alapozva végeztek egy tesztsorozatot az egyetemükön. Egy teszt kitöltése és az eredményük megismerése után azok, akik jó eredményeket értek el, jól becsülték meg, vagy alábecsülték, hogy a többi résztvevőhöz képest mennyire teljesítettek jól, azok viszont, akik rosszul teljesítettek, jelentősen túlbecsülték a saját képességeiket.

Némileg megdöbbenve néztük egymásra. Atya ég! Ezt éppen húsz éve publikálták, és ma aktuálisabb, mint valaha. Lehet, hogy a Dunning-Kruger jelenség szívta el az erőmet? Talán ez a válasz. Talán ezt kellene megüzennem K. Á.-nak is, annak a kiváló embernek, aki pazar stílusban ír és kommunikál, noha manapság a lakástextil bizniszben alkot maradandót. Ő nemrég felvetette, hogy írjak könyvet. Nem volt sem hely, sem idő, hogy elmagyarázzam, számomra ez miért lehetetlen. Hogy sokkal jobban tisztelem az írást, mint hogy az én képességeimmel ilyenbe belevágjak.

De nem is ez a lényeg. Hanem hogy lassan bűntudat nélkül élvezem a mindennapok nyugalmát. Szólok majd, ha meguntam...