Az élet úgy hozta, hogy egy apró telken összpontosul a gyerekkorom összes emléke. A Dunakanyarban, egy kis házban és a körülötte levő kertben ott vannak a szüleim emlékei, egy szekreter fiókjában az összes ősrégi családi fotó, a falon apám tányérgyűjteménye, a fenyőburkolat lakkozásában anyukám lendületes és precíz mozdulatainak sora. Szóval, nagyon szeretem ezt a helyet. A lejtős kertben is sok minden már csak emlék, de mivel apu fenyőmániás volt (elsősorban anyu erdélyi lány mivolta miatt) szép szál fák vették körbe a házat. Az első konkrétan akkor halt meg, amikor apám. A „főnök“ nyár közepén ment el, a legerőteljesebb fenyőből pedig ősszel veszett ki az élet. Az idő múltával két másik, kisebb fa is kiszáradt, de volt kettő, amely keletről és nyugatról vigyázta a teraszunkat. Az árnyék, amit adtak, csak egy dolog volt a sok jóból. A legjobban azt szerettem, ahogy a madárkák otthon érezték magukat az ágaikon. A mókus is azon gyakorolta akrobatikus képességeit, a legnagyobb örömünkre. Mi csak ültünk a teraszon, a fák és vendégeik pedig elszórakoztattak.
Jónéhány éve betegség támadta meg őket. Mostanra eljutottak abba az állapotba, hogy nincs más megoldás, mint a kivágás. A jövő héten sor is kerül erre. Ma kimentünk a kertbe, tettem-vettem, egy kicsit csattogtattam a metszőollót, megjelöltem a pünközsdi rózsák helyét, nehogy a munkák során eltapossák az éppen csak sarjadó hajtásokat. Nagy szél volt, a lépcső mellett álló, beteg fám is hajladozott jócskán. És ahogy megálltam a lépcsőfordulóban, a hátamat megsimogatta valami. Kellett néhány másodperc, amíg rájöttem, hogy ez a fenyő egyik ága. Soha korábban nem történt ilyesmi. Lehet, hogy a szél ereje mozgatta szokatlan irányba az ágakat. Ez lenne a racionális indok. De sokkal inkább úgy érzem, a több mint 40 éves fenyőm, ami látta még a szüleimet és látott engem gyereknek, elköszönt. Olyan gyorsan eleredtek a könnyeim, hogy a férjem kicsit meg is ijedt, nincs-e valami bajom. Nincs, mondtam, csak búcsúzkodunk, a fa és én. Az arcomhoz húztam az egyik egészséges ágát, beszippantottam a jellegzetes fenyőillatot, és elköszöntem. A tavasz, azaz az újjászületés és az elmúlás így találkozott egyetlen pillanatban.
Otthon átnéztem az elmúlt évek fotóit. Ezen a nyolc évvel ezelőtti tavaszi képen, még csodaszép és egészséges a fenyőm… Arra viszont nem is merek gondolni, hogy fest majd a kert a jövő hét végén.