Sikerült összehoznom egy társaságba egy regényírót, egy felfedező hajóst, egy menő séfet, egy skót whisky-készítőt és egy szamaritánust. Mindezt otthon, az erkélyen. Egészen jól elférnek, a csekély, rendelkezésre álló négyzetméter ellenére.

A helyzet az, hogy sokféle próbálkozás után rájöttem, hogy a mostani klimatikus viszonyok mellett a legkevesebb bajom a rózsákkal van. Sőt, az is bebizonyosodott, hogy mind a nyaralóhoz tartozó öreg kertben, mint otthon a két kis erkélyen dézsában is kiválóan megélnek. Elsősorban színek alapján válogatok, de fontos az intenzív illat, és hogy minél tovább virágozzon az adott fajta. Az már ráadás játék, hogy utánanézek az elnevezéseknek, mert szeretem tudni, hogy kinek a tiszteletére vagy emlékére adták az adott fajtának a nevet. Nos, így jönnek össze a legizgalmasabb verziók. A legutóbbi beszerzés hozta össze például a fent említett illusztris társaságot.

Roald Dahl egy rózsafa formájában foglalta el az erkély egyik sarkát. A narancsos-barackos virágú fajtát nagy kedvencem, David Austin kertészetében nemesítették, és mutatták be az norvég származású walesi író születésének századik évfordulója alkalmából, 2016-ban. Dahl ugyebár csodás gyerekkönyveket írt, tündérekkel, egyebekkel, de nekem mégis a Charlie és a Csokigyár a kedvencem.

Arthur Bell egy erőteljes, sárga rózsa, és a Brit-szigetek izgalmas mixét kaptam kézhez vele. Bizonyos Sam McGredy nemesítette Észak-Írorzságban, 1964-ben, és egy skót whisky-gyártóról, Arthur Kinmond Bellről nevezte el. McGredy állítólag számos rózsájának adott szeszesitalhoz kapcsolódó nevet, én nem vonok le ebből semmi következtetést, mindenki gondoljon azt, amit akar...

Amikor megláttam a Cartier feliratot egy pompás, rózsaszín rózsa mellett, elsőre a kedvenc ékszermárkám jutott eszembe. Mondtam, nocsak, ha már nem tudok a bevásárló kosaramba pottyantani egy Cartier órát vagy egy gyűrűt, akkor jöjjön a virág! Jobban odafigyelve azonban kiderült, ez a növény Jacques Cartier-nek, a híres francia felfedezőnek és hajósnak a nevét viseli. Amikor Saint-Maloban jártunk, meg is csodáltuk az impozáns szobrát annak a férfinak, akit például Kanada névadójaként tartanak számon. Ez a rózsa egyébként az első történelmi rózsám, azaz még a XIX. századból, egészen pontosan 1868-ból eredeztethető a fajtája. A fotója nagyon emlékeztet a bazsarózsám szép telt virágára, kíváncsi vagyok, nálam hogyan mutatja meg az erényeit.

Thierry Marx viszont nagyon is mai, egy 65 éves menő francia séf, aki a molekuláris gasztronómiára specializálódott. Michelin-csillagok övezik az útját, és biztos, hogy aki ezt a műfajt szereti, örömét is leli a fogásaiban, én azonban ebben konzervatív vagyok. Jöjjön akkor inkább izgalmas, lilás-rózsaszínes virág formájában, amit a Delbard kertészet nemesített 2019-ben.

A Samaritannak nincs extra története, „csak” illatos, narancssárga szépség, amely 1991 óta örvendezteti meg a rózsakedvelőket.

Számomra valamennyi még rejtély, tele vagyok várakozással, hiszen a napokban ültettem el őket, és még idő, mire bimbót hoznak. Az első virágzásig fokozott az izgalom és a kíváncsiság, aztán meg már majd mindet ismerősként köszöntöm, ha locsolgatom őket.

Nincs drámaibb rendező az életnél: éppen a párizsi olimpia nyitónapján jutott el hozzám annak a híre, hogy Ónodi Henrietta, Barcelona tornász olimpiai bajnoka, a csupa báj, csupa jókedv lány élete egy nagy kiterjedésű szívinfarktus során veszélybe került. Az Egyesült Államokban élő, három gyereket nevelő Henire hosszú rehabilitáció vár.

Heni testvére, Barbara foglalta össze az eseményeket egy olyan oldalon, ahol adományokat lehet felajánlani a gyógykezelésre. Kiderült, hogy az 50. születésnapja felé közeledő Heni még március végén egy bevásárlás közben esett össze floridai otthonához közel, és amíg kórházba szállították, többször is leállt a szíve. Műtéttel megmentették az életét, de kiderült, hogy az koszorúerek nagymértékben elzáródtak, és így nagyon hosszadalmas kezelésre szorul még, a rehabilitáció elhúzódhat. Ahogy Barbara írja, testvére jelenlegi egészségbiztosítás nem fedezi ezt a fajta utókezelést, és ezért létrehozott számára egy jótékonysági alapot, ahol adományokkal lehet segíteni, amire most bizony nagyon nagy szükségük van.

Gondolkodtam egy ideig, hogy megfogalmazzam-e ezeket a sorokat, hiszen valamilyen oknál fogva ennek a drámának a híre csak négy hónap után jutott el hozzánk, tehát nyilvánvalóan Heni diszkréciót akart, ahogy korábban is mindig a magánéletével kapcsolatban. De számomra ő több, mint egy valamikor sikeres, szerethető sportoló, ezért a magam eszközével próbálok segíteni (az adományozáson túl).

Olyan pici és törékeny volt, amikor első sikereit aratta a felnőttek között, hogy kiscsibének szólítottam. Miután az idő tájt a sport napilap munkatársaként épp a tornasport felelőse volt, így napi volt a kapcsolatunk. Utaztam vele külföldre, nagy versenyekre, egyedül az olimpiára nem kísérhettem el, de úgy kárpótolt, hogy a győzelme után éjjel felhívott telefonon (igen, a jó öreg vezetékesen, mobil akkor még nem volt), hogy „Tyúkanyó, megnyertem!” Annyira boldog voltam, és annyira örültem, hogy a világ most elmerülhet az ő széles, csillogó mosolyában!

A mosolyban, amit remélem, visszakapunk egyszer még. És hogy ez sikerüljön kérem azokat, akiknek módjában áll, támogassa a gyógykezelését, amit az alábbi linken megtehet.

https://gofund.me/dedf9363

Csodálat és megvetés jellemezte apám kapcsolatát a két bátyja közül a fiatalabbal, aki második gyerek volt a sorban (az első, László jelleme, szöges ellentéte volt az egy évvel fiatalabb öccsének), aztán következett négy lány, majd legvégül apám, Gábor után tizenhat évvel. Ez csak azért érdekes, mert a korkülönbség ellenére különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Gábor szerethető bohém (és javarészt bosszantóan megbízhatatlan) volt a végletekig, apám precíz, beosztó, megfontolt. A humorérzékük azonban valóban egy tőről fakadt. Olyan hosszan és kitartóan tudták egymást ugratni a legnagyobb hahotázások közepette, hogy érteni vélem, miért lett számomra a létezés nélkülözhetetlen eleme a humor.

A nagybátyám, Boda Gábor szobrász volt, és apu véleménye szerint sokkal többre is vihette volna, ha egy kicsit szorgalmasabb. De Gabi bácsi egy-egy nagy megrendelés teljesítése után bevette magát például a Belvárosi Kávéházba, ott sakkozott naphosszat, és meghívott egy italra boldog boldogtalant. Amikor elfogyott a pénze, szűkösebben élt, nem nagyon zavartatta magát. Ennek ellenére fennmaradt az utókornak néhány nagyobb munkája, amelyek főleg épületek homlokzatait díszítik. Emlékszem, amikor elkezdték bontani anno a Magyar Optikai Műveket, apu pánikszerűen rohant a Csörsz utcába, hátha még láthatja és lefényképezheti az oda készült szobrokat, és nagyon csalódott és szomorú volt, amikor már csak romokat és törmeléket talált.

A nagybátyám egyébként engem is lenyűgözött. Szép ember volt, csodás orgánummal, óriási mesélőkedvvel. Tetszett, ahogy anekdotázott, ahogy beszélt mindenről, a múltról, a politikáról, személyes kapcsolatairól a kultúrális élet olyan figuráival, akiknek a nevét csak a könyvekből ismertem.

Máig szeretem ezt a fotóját, ami ősrégi már, de a művésztelepen ábrázolja őt, és annyi mindenről szól, ami már elmúlt, hogy mindig elidőzök előtte. Így történt, hogy felelevenítve az emlékét láttam meg: a napokban volt negyven éve, hogy meghalt, 76 éves korában. Gondoltam hát, álljon itt néhány sor róla, emlékezésként, és néhány sor tőle is... A Nyugat folyóirat 1934-ben, tehát 90 éve megjelent egyik számában (amelyben egyébként egy versét is publikálták) így írt magáról (s többek között nagyanyámról és nagyapámról):

„...Apám Boda János, hetedik gyerek családjában – ikerrel jött... Anyám, nagybányai Józsa Anna, hetedik gyermeke családjának – ikerrel jött. Ő is!...
Tőlük születtem én, három foggal és háromévi némasággal...
Kilencéves koromban egy véreb beoltott. A négy polgári iskola nehéz elvégzése után Apám szakácstanoncnak adott. Indokolta, hogy újabb háború esetén nem kerülök a tűzvonalba...
Három hét múlva már telefonműszerész-tanonc voltam. Nyolc hónap múlva ott hagytam, hogy egy gipszszobrász-műhelyben a szobrászat mesterségét megismerjem. De mivel az «isme» csak kiskocsihúzásból állott, elszegődtem a fővárosi iparrajziskolába, hol velünk kezdődött meg a rendszeres tanoncoktatás-nevelés.
Tizennégy hónap múlva már az iparművészeti iskolán vagyok. Ezen időpontig három szerződésbontást és ugyanannyi kitagadást éltem át.
Ebben az iskolában sem jutottam tovább egy évnél, amennyiben az összes elméleti tárgyakból elbuktam, a szobrászatból, pedig kitüntető elismerést kaptam. Ismételni kellett volna az évet, tehát fölvételiztem a képzőművészeti főiskolára, ahová „levél” nélkül felvettek. Négy évét elvégeztem, utána három évig a művésztelepen voltam dr. Medgyessy Ferenc szobrászművész úrnál. Jelenleg ismét a főiskolán vagyok, mint továbbképzős szobrász.”

Mutatós-e a bútorra fröccsent barackszínű koktél? Kis elvonatkoztatással ezen morfondírozhatunk tavaly december óta, amikor is a Pantone publikálta a várva várt év színét, a Peach Fuzzt. A lágy barack szín önmagában nagyon megkapó, a Pantone szándékai szerint a lelassulást, a megnyugvást hivatott alátámasztani. A gyengéden meleg árnyalat tényleg olyan, amit legszívesebben megsimítanánk, de az is tény, hogy bútorokra, falakra adaptálva már nem mindenki szemében nyerő.

A premier idején a lakberendezésben jártasak között voltak sokan, akik felhördültek, sőt, a szín a lenyugvás helyett indulatokat korbácsolt. Azt gondolom azonban, hogy egy-egy ilyen trendriportnak nem szabad a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Foglalkozunk vele egy kicsit, eldöntjük, közel áll-e hozzánk, vagy sem, elfogadjuk vagy elutasítjuk, és nagyjából ennyi. Az enteriőrtervezők esetében nyilván más a helyzet, nekik támpont, olykor lehetőség a felületekkel, struktúrákkal való játékra.

Ha nem tudjuk rögtön elképzelni, hogy ez a tapintatos mégis merész barackszín miként működik bútorfelületeken, hát kiváló segítséget kapunk a portugál Jetclass Group kollekciójától.

A Porto városához közel eső székhelyen 2001 óta működik a bútorgyár, tehát a maga nemében igazán fiatal cégnek számít, mégis nagy sikereket értek már el neoklasszikus bútoraikkal, amelyeket modern enteriőrökbe szánják. (Csak háttérinformációként: az egyik budapesti luxushotel lobbyjában is találkozhatunk a darabjaikkal.) Hitvallásuk szerint minden darabban ötvözni igyekeznek a portugál hagyományokat a modern formavilággal, így számunkra is izgalmas vizuális kaland velük elképzelni, hol és hogyan mutat igazán jól a Peach Fuzz, mivel szép társítani, mely árnyalatok emelik ki a szépségét. Bársonyfoteltől kezdve komódon és kanapén át egészen az ágyvégig – lélekmelegítő szemlélődés így télvíz idején.

Ez most nem szusszanás, sokkal inkább szisszenés. A tiszteletről. Hogy valaki, akit nem ismerünk, milyen tiszteletet tanúsít felék. Nem szeretek ráülni az önostorozó, nálunk minden rossz, pocsék nemzet vagyunk hullámra. De azért megszenvedem néhány alapvető érték elvesztését. Ilyen a tisztelet is.

Nemrégiben például egy kis mátrai faluba visszavonult, igen művelt, és még mindig aktívan dolgozó orvos házaspárral beszélgettünk. Kati azt mondja, a hatvanas éveiben járva, hogy már régen nem karrier van, hanem az adott és meghatározott munka. Mindegy, hogy mit csináltál előtte, mit értél el, mennyi tapasztalatot és tudást halmoztál fel, a munkában, amit végeznie kell, csak az számít, hogy az adott körülmények között mit tud felmutatni. A férjének, aki egyetemi tanszékvezető is volt, 70 éves korában olyan közeget próbáltak találni, ahol még számít az orvoslásban eltöltött bő negyven éve során felhalmozott tudás, ahol tisztelik mindezt. Egészen Kínáig mentek, ahol egy rangos magánegyetem távoktató professzora lett János.

Ez az előzménysztori, aminek kapcsán érzékenyebben reagálok mostanság a tisztelet megadására. Aztán kapok egy e-mailt a sportakadémiai címemre. Ebben felajánlanak publikálható tartalmakat a honlapunkra. Rendben, gondolom, ez is egy, a tucatjával kiküldött, nem célzott maileknek, ha belenéztek volna a website-unk tartalmába, tudnák, hogy nem mi vagyunk az ő embereik. Az ilyen levelekre nem szoktam válaszolni, mivel tudom, hogy minden sport témájú weboldalt felkeresnek próba-szerencse alapon. Néhány nap múlva Sz. T. újabb levelet küld, ismét a személyes e-mail címemre, érdeklődik, hogy mi a döntés. Gondolom, hm, kitartó, de annyira nem, hogy megnézze, kit, mármint milyen platformot is bombáz a számunkra teljesen testidegen, sportfogadásokat kiszolgáló tartalmaival. És aztán jön az orra koppintás. Újabb levél, az én nevemre, de a következő megszólítással: Szia neka.hu! És a felszólítás, hogy tíz napja várja, hogy kapjon választ, és ha nem kell az általa felajánlott cikk, akkor legalább tiszteljem meg azzal, hogy válaszolok. Egy másodpercig szarul érzem magam. Én is utálom ugyanis, ha válasz nélkül hagyják a leveleimet. No de a tisztelet? Hogy én adjak tiszteletet, amikor kikeresi a címemet, tudja a nevemet, mégis egy weblap címével szólít meg? És még csak annyit sem néz meg, hogy egy utánpótlással foglalkozó sportoldalon nincsenek spotfogadást támogató cikkek, mégis forszírozza a megjelenést?

Persze válaszolok, a tisztelet jegyében.

Keserű szájízzel.

Kioktatás nélkül, pedig nagyon bizseregtek az ujjbegyeim egy jó kis riposzt megírására vágyva. A legbánatosabb az egészben, hogy úgyis hiába lett volna. Letűnik egy kor, és elmúlunk vele mi is.

Fotó: Pixabay

Mi lehet a közös egy, az 1100-as évek végén született matekzseniben, a madarakban és egy erzsébetvárosi tetőtéri műteremben dolgozó nőben, aki ötéves kora óta egy dolgot mindig biztosan tudott, hogy festőművésznek született... A választ Szabó Ágnes személyében kereshetjük, akit egy véletlen sodort elém. Előbb vettem tőle egy festményt, majd évekkel később megkértem rá, mesélje el az életét.

A korábbi életünk járvány okozta belassulása miatt sokkal többet vagyunk otthon, mint korábban. Amit én, személy szerint nem is bánok. Télen például valóságos madárbisztrót nyitottunk az erkélyünkön, ahová a szomszéd diófájának az ágai már szinte teljesen átlógnak. Így könnyen rájuk lehetett akasztani mindenféle madárétket, a balkonládák is átlényegültek tálalópulttá. Délelőttönként vagy ebédidőben sokat álltam a függöny mögött, kukucskálva, hány madárka jön, mely fajták, milyenek az étkezési szokásaik. Gyönyörködtem a könnyedségükben, a tolluk színének változatosságában, a karakterek különbözőségében. A terápiás madárszemle értelemszerűen megszűnt a tavasz érkeztével, és most, a nyárba fordulva a vizuális élmény átváltott akusztikusba: hallom őket, itt vannak, dalolnak, kommunikálnak, csak épp a lombok rejtekében.

„Tudod, hogy sokan félnek a madaraktól?” – teszi fel a számomra meghökkentő kérdést Ági, akit a madarakat, szárnyakat, tollakat ábrázoló festményei kapcsán ismertem meg. De aztán elkezd mesélni róluk. Hogy a madarak társadalmában megtalálhatjuk szinte az összes karaktert, amelyet az embereknek tulajdonítunk. Van szép, csinos, kecses, esetlen, hiú, irigy, bölcs, szelíd, ostoba, gonosz, gondoskodó, családszerető, magányos, hűséges és csalfa. Ezen túl a mitológiában ők valamiféle közvetítők, ráadásul a madarak az evolúció során a dinókból alakultak ki, így talán sokkal hosszabb utat tettek meg, mint a homo sapiens. Ági mesél, de talán helyesebb megfogalmazás, ha azt mondom, tűnődve mond el dolgokat. A gondolatok mélyek, a szavak érthetőek és tiszták, a mondatok egyszerűek. Ahogy a személyiségéből jön.

Az isteneknek szánt türelmes munka

Az ember azt gondolná, hogy egy festőművészt meg tud fejteni a képein keresztül. Adott egy látvány- és formavilág, amelyek jellemzik őt. Szabó Ágnessel egy kicsit azért bajban lennénk, mivel nála minimum három témakört határozhatunk meg. Az első az állatok – főleg a madarak – és a növények, a második az anatómiai részletek ábrázolása, a harmadik pedig az absztrakt, nonfiguratív világ. Ezek jól elhatárolható területek, de van még számos megjelenési forma a palettáján, például a tükörmozaikok vagy éppen a vászon helyett tükörre festett képek, de izgatja a tarot kártyák szimbolikája is.

„Nem tudnám önmagamban ezeket a világokat különválasztani. Ez mind én vagyok, és mindig megvan a maga oka annak, hogy mikor milyen témához nyúlok. Azt mondanám, hogy a festészet számomra nem egy egyenes vonal, hanem mondjuk olyan, mint egy hajfonat, felveszek egy-egy újabb tincset, hozzáfonom az addig meglévőhöz. Persze egy kicsit mániákus vagyok, ezért is festek olyan részletgazdagon, de számomra fontos a festészet monotonitása. A mozaikozásra mondták, hogy az isteneknek szánt türelmes munka, hát ez is benne volt, hogy megtanultam ezt a technikát, és készítettem tükörmozaik darabkákból műveket” – mondja Ági, amikor megpróbálok a képei mögé pillantani.

A festészethez kapcsolódó útja mentes volt minden kételkedéstől. Nem azért próbált ki számos más dolgot is a társművészetekben, mert nem volt biztos önmagában, hanem mert mindig érdekelte az átjárhatóság a területek között, néha pedig a magánélet fordulatai bizonyultak erős befolyásoló erőnek. Meséli, hogy már ötévesen festő akart lenni, minden reggel, ahogy felkelt, leült rajzolni, de azt nem tudja, hogy ez a késztetés honnan érkezett. Győrben született, de gondolkodás nélkül ment Budapestre középiskolába, az úgynevezett „kisképzőbe”, ahová elsőre felvették, majd ugyanúgy elsőre bejutott a Képzőművészeti Főiskolára is. Tizennyolc évesen férjhez ment egy filmrendezőhöz, amiből aztán nem lett hosszú házasság, viszont bekerült a filmes világba, amely a későbbiekben még visszatért az életébe. Mondja, hogy nem lett volna szabad megházasodnia ennyi évesen, hiszen gyerek volt még, de a családja nem tartotta vissza, így aztán öt év után el is váltak. Közben tanult, elvégezte a mesterképzőt, művésztanári képesítést szerzett, és diplomázott intermédia szakon is.

 Párhuzamos valóság

Ha meg szeretnénk érteni Ágnes művészetet, ez az intermédia vonal fontos nyom lehet. Ahogy elmeséli, abban az időben, amikor a főiskolára járt – tehát a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje táján –, egy művészeti forradalom zajlott, amibe óhatatlanul belekeveredett, noha egyáltalán nem tartja magát forradalmárnak. De nagyon izgatták az új technológiák, azok az irányok, amelyek nem sorolhatók be sehová. A konceptualizmusban például az, hogy a gondolat maga a művészet, a megvalósítás, a kidolgozás vagy a projekt leszervezése pedig a művész dolga.

„Sokan az absztrakt művészethez is úgy közelítettek, hogy például azt a festményt ők is meg tudnák csinálni, pedig az absztrakt a szabadság megéléséről szól. Számomra a festészet egy párhuzamos valóság, amely az én személyiségem szűrőjén megy keresztül. Én ebből a pozitívat jelenítem meg, nem akarom a rosszat ismételni, mert manapság olyan sok rossz van a világban. A festészet a közegem, mindig is az volt. Hogy keresem a kiterjesztéseket, az csak egy ráadás. Amikor a művészpálya felé vettem az irányt, noha az anyukám támogatott, volt, aki szeretett volna lebeszélni róla, és alternatívaként valami ‹rendes› foglalkozás felé terelgettek. Ez volt a kertészet. Talán innen a vonzódásom a növényekhez, az édenszerű, buja zöldekhez. Mert bár kertész nem lettem, de a virágokat és a növényeket nagyon szeretem. Ahhoz pedig egy nehéz magánéleti periódus kellett, hogy úgy harmincéves korom táján felvegyem úgymond a hangya perspektíváját, és a füvek között megbújva, apró lényként, nem az egoizmustól, hanem az alázattól vezetve, szinte a senki földjéről szemléljem a világot. Ebben az időszakban festettem sok képet, aminek a fű a témája” – tér rá Ági a természettel való szoros kapcsolatára, amely egyszerre valóságos és szimbolikus is.

Innentől már csak egy lépés a madarak világa, noha közben a festészet mellett volt egy másik aktív élete is. Dolgozott reklámügynökségeknél art directorként, ahol a filmes szakmai is felfedezte őt, és így kapott látványtervezői felkéréseket. Az egyik ilyen legnagyobb munkája a Mundruczó Kornél rendezte Szép Napok volt, amelyet a Cannes-i filmfesztiválon is bemutattak. Azt mondja, az életnek nem azon az oldalán akart lenni, ahol a néző van, hanem ahol az alkotó, és meg akarta tanulni a vizualitás spektrumait. De a nagy projektek közben is festett, lehetőséget kapott például arra, hogy bizonyos időszakokban a kecskeméti művésztelepen dolgozzon, ekkor nyerte el a Derkovits-ösztöndíjat.

Fibonacci és a kolibrik

Az arányosság, az aranymetszés szabályai, az aprólékos rend és szabályszerűségre való törekvés talán ösztönös ellenpontjai voltak a lüktető filmes világnak. A természet szeretete, a madarakhoz való kötődés lehetett az alapja annak a motívumvilágnak, amely az egyik legjellemzőbb Szabó Ágnesre. A madarak, a tollazat, a szárnyak – milliónyi apró részlet, amelyeket rendszerbe foglal. A képekkel kapunk még valami mást, mint csak egy szép látványt – egy mögöttes jelentést is.

Leonardo Fibonacci, az 1170-ben született zseniális matematikus által felállított számsorozat a természetben is fellelhető, így például egyes virágok szirmainak a számában. A Fibonacci-spirál pedig felfedezhető a fenyőtobozok pikkelyeinek, a kövirózsa leveleinek vagy a napraforgótányér magjainak a mintázatában. És mivel a természetben minden az aranymetszés szabályai szerint épül fel, ha harmóniát keresünk a környezetünkben, akkor ehhez érdemes visszanyúlnunk.

„Azért is festek sok kolibrit, mert azoknak a tollazata a nyakuknál, a fejüknél a Fibonacci képletet adják. Gyönyörű, harmonikus, izgalmas. Mindettől, mármint a madarak konkrét alakjától el lehet vonatkoztatni, ebből születnek például a szárnyakat ábrázoló képek, vagy éppen csak a tollazat ritmusát és mintázatát mutató festmények, amelyek már nélkülözik a figuralitást. Szeretem a kolibriket, a szalakótákat, szeretem a zöldek és a kékek különböző árnyalatait, de a lényeg az összhatás” – tűnődik Ági, én meg közben tanulok, tanulom a megértést, a harmónia iránti vágy titkos mozgatóit, és annak a fontosságát, hogy a természet csodái előtt minden nap illik fejet hajtani.

Együtt élni egy képpel

Kérdés persze, hogy innen, az erzsébetvárosi tetőtéri műteremből hogyan jut el mindaz, amit Ági lát és láttatni szeretne – a közönséghez, az otthonainkba, hogy aztán ott adjon hozzá értékes részt az egyre többször sérülő harmóniához. Kézenfekvő válasz erre a kiállítás, de azt valamennyien tudjuk, hogy a világjárvány keresztbe tett a művészet ilyesfajta elérésének. Ági legutóbbi kiállításának a megnyitója például egy napra esett azzal, amikor azonosították Magyarországon az első covidos esetet. Mondja, két nap múlva lelakatolták a kiállítóteret, senki nem tudott bemenni, még ő sem mehetett a képeiért. Így aztán nem tudja, hogy az a kiállítás számít-e egyáltalán. Volt? Vagy nem volt? És a COVID amúgy is rengeteg kérdést vetett fel benne. Azzal például, hogy beszorultunk a lakásunk négy fala közé, vajon nagyobb igényünk lett-e arra, hogy festmények vegyenek körül?

„Volt, akit a COVID vitt rá, hogy képet vegyen, és az összezártság okán kapcsolatba került a művel. Jól esett neki egy térben élni vele. Ugyanakkor, úgy is felfoghatjuk, hogy a COVID egy háborús helyzet, háborúban pedig ki vásárol festményt? Szóval bonyolult ez az egész. Számomra a kiállítások azért fontosak, mert lezárnak egy-egy szakaszt a tevékenységemben. A járvány alatt elérhetetlenné vált kiállításom viszont nem tudom, számít-e? Akkor az most egy etap vége vagy sem? Mindegy, most van három koncepció is a fejemben, amely köré kiállítást lehet szervezni. Az egyik, amely talán a legjobban izgat, az az úgynevezett ‹Tovább festett képek›. Itt a korábban elkészült képeimet újra előveszem, és tovább viszem. De festettem már adományboltban vett régi tájképre is madarat, szóval van ebben egy csomó izgalmas lehetőség. Szeretem azt is kipróbálni, hogy egyes, kidobásra szánt tárgyak, úgy, mint egy bádoglemez, egy régi vaságy háttámlája vagy egy öreg lábos visszaemelhető-e a szemét kategóriájából a világunkba, ha festek rá valamit” – mondja Ági, és egyszerre kelt ezzel kíváncsiságot és megnyugvást az emberben.

Beszél arról, hogy mostanság, valamivel túl az ötvenen is egyenlő számára a művészlét a szabadsággal. És bár tudja, hogy a szabadság valójában a választás szabadsága, azért úgy érzi, amit választ manapság, az felszabadító. Fest. Harmóniákat, az élet szépségeit, magával ragadó képleteket, rejtett jelentéseket. És ha fokozni szeretné az élete luxusát, nem vásárol vagy önmagára költ, hanem önkénteskedik, segít, ahol éppen lehet.

Azon gondolkodom, hogy a gyönyörűen ábrázolt madarai közül vajon melyik lehet az önarcképe, és rejti az ő békességgel átitatott lelkét?

(A írásom eredetileg a Nők Lapja Nyár 2022-es különszámban jelent meg.)

Annak kapcsán, hogy száz évvel ezelőtt (1923. 03.05.) született az édesapám, eszembe jutott, vajon fel tudok-e idézni száz emléket vele kapcsolatban. „Apás” – mondta mindig az anyukám némi irigységgel a hangjában, és hát tényleg az voltam. De hogy miért alakult ez így, az rejtély. Szerettem nagyon mindkét szülőmet, de apu a barátom is volt, míg anyura – amíg élt szegény – a közvetlen nevelésem, formálásom nem mindig hálás feladata maradt.

Tehát lássuk, mit őrzött meg a memóriám apámmal kapcsolatban, aki lassan 22 éve nincs köztünk. Relevanciától, korszaktól függetlenül, csak egy-egy villanás.

1. Mielőtt betöltötte a hatvanat, és elment nyugdíjba, semmilyen más ruházatot nem volt hajlandó felvenni, mint öltönyt. Anyámmal ugrattuk mindig, hogy még a szemetet is öltönyben-nyakkendőben viszi le. Később, úgy 65 fölött viszont csak farmerben és edzőcipőben járt, és a haját is megnövesztette.
2. Minden reggel megborotválkozott szépen, a hagyományos módon, borotvaszappannal és pamaccsal nagy habot keverve. Amíg iskolába jártam, mindig úgy ébresztett, hogy egy habpöttyöt odakent az ecsettel az orromra. Mondhatom, végtelenül bosszantott, de felébredtem.
3. Imádta a sramlit, az első külföldi tévécsatornák egyikén fogható volt, és ahogy kitettem a lábam a szobából, rögtön átkapcsolt, nekem meg égnek állt a hajam.
4. Nem volt ritmusérzéke, táncolni sem tudott (csak az egyet balra, egyet jobbra formáció ment), velem talán egyszer táncolt, egy esküvőn. Szegény anyám biztosan jobban szenvedett ettől.
5. Az életének egy részében hivatásos katonaként szolgált, de a magassága és a hosszú karjai miatt nem volt rá jó a szabvány felszerelés, így külön kellett varratni neki köpenyt.
6. Terepmotorozott, versenyzett, máig megvan egy nagy ezüst serlege. De állítólag egyszer egy óriásit, már-már életveszélyeset bukott, és a mamám ez után már nem tolerálta ezt a kockázatot.
7. Gyerekkorában operatőrnek készült, amiből a háború miatt nem lett semmi, de vett számos akkori szakkönyvet (vajon ez ma érték valakinek?) fotózni később is szeretett, egy darabig még megörökített, ahogy cseperedtem.
8. Hat testvére közül a bohém, jó humorú, nem mindig megbízható szobrászművész bátyját, Gábort kedvelte a legjobban, pedig az sokszor mérhetetlenül felbosszantotta a linkségével. A legjobb kapcsolata pedig az általában aggodalmaskodó, de jószívű nővérével, Gizivel volt.
9. A vasárnapi ebédhez anyu mindig rizst főzött neki a rántott húshoz, mert azt mondta, a krumplitól izzad a lába. Aztán kiette a tányéromból a sültkrumplit, amivel rendszeresen nagyon felhúzott.
10. Nagyon mély, bársonyos hangja miatt sokat nyúztam, hogy meséljen, mert gyönyörű volt, ahogy hangosan olvasta a történeteket.
11. Volt egy-két megható dal, amiért kicsiként könyörögtem neki, hogy énekelje el. „Nem éneklem el, mert megint bőgni fogsz!” – mondta, mire én persze megígértem, hogy most aztán már biztosan nem, aztán – az első strófa után pedig de...
12. Fizikailag erős volt, de még véletlenül sem legyintett meg, még ha a szemtelenkedésem túlment minden határon is. Ilyenkor mellettem püfölte dühében a kanapét, amitől kicsit mindig megszeppentem, mert féltem, hogy elvéti az irányt, és akkor aztán lesz baj.
13. Ehhez kapcsolódóan, amikor egészen kicsiként belecsimpaszkodtam a szép, hátrafésült barna hajába, és nem tudott leválasztani, mert félt, hogy túl erősen fogja meg a kezemet, kétségbeesetten kiabált anyámért: „Szedd le rólam a gyereket!”
14. Egy ideig nagyon sokat dohányzott, de soha nem emlékeztem arra, hogy dohányfüst lett volna a lakásban. Igaz, arra sem, hogy kiment volna az erkélyre...
15. Amikor fiatalon súlyos érszűkület miatt várt operációra, a kórházi szobatársai azzal „bíztatták”, hogy úgyis le fogják vágni a lábát. Ahelyett, hogy elkeseredett volna, vagy felkapta volna a vizet, azt válaszolta, hogy még töpreng, hogy tölgyből vagy bükkből legyen-e a falába. Szerencsére aztán egy kockázatos idegsebészeti megoldásnak köszönhetően nem kellett semmit amputálni, viszont soha többet nem gyújtott rá.
16. Szürke szeme volt – se nem kék, se nem zöld, és ezzel olyan szúrósan tudott nézni, hogy a beosztottjai mind összecsapták a bokájukat ilyenkor. Én nem mindig dőltem be ennek a nézésnek, de azért, ha összevesztünk, azért hatásos volt.
17. Sokáig nem őszült, és csak kicsit kopaszodott. Egyszer arra értem haza, éppen a fodrásztól, hajfestés után, hogy áll az előszobai tükör előtt és gondterhelten vizsgálgatja a haját. Ekkor közeledett már a hetvenhez. Kérdeztem, mi a baj, mire közölt, hogy sajnos elkezdett rohamosan őszülni. Nem voltam valami megértő...
18. Amikor külföldről tudósítottam, persze mindig felhívtam. Akkor még nem volt kedvezményes tarifacsomag, de még konvertibilis forint sem, szóval jó sokba került, de muszáj volt hallanom, mi van vele. Ilyenkor rendszeresen beszámolt arról, mit vásárolt a boltban és hány gyümölcsjoghurtot vett – igazán drágán jutottam ezekhez a létfontosságú információkhoz.
19. Napokat elüldögélt és elsétálgatott a verőcei kertben öreg korában, egyetlen társasága az unokatesóm kutyája volt, aki mindig becuccolt hozzá, amikor megjelent apu a nyaralóban. Cserébe közös mutatványokat tanultak be, és amikor meglátogattam őket, jöhetett az előadás.
20. Idős korában is remek alvó volt: korán feküdt, későn kelt. Mivel ott volt az első lakásunkban a tévé, ahol ő aludt, a tévézést mindig a következő mondattal fejezte be, úgy fél kilenc felé: „Na most pihentetem kicsit a szemüvegemet.”
21. Zrikálásban nagy volt, ezt eltanultam tőle, állandóan ugrattuk egymást, sőt, rajtam is maradt ez a szokás, szerencsére a férjem is vette a lapot. Nem úgy az apósom neje, aki meg is jegyezte egyszer, szerinte nem ilyen egy szeretetteljes viszony. Nem kezdtem bele a magyarázatba.
22. Nagy, erőteljes és magas férfiként elvben jól bírta a piát, de nem iszogatott. Még fiatal férjként anyukám marosvásárhelyi nagynénje és annak férje tesztelték a reggeli pálinkával a teherbíró képességét. Klasszikus lett, hogy bizonyos alkoholszint felett a Móni nénit már nem tudta tisztán kiejteni, később csatlakozott ehhez a teszthez Ili néni neve is (apu barátjának drága emlékű és tündér lelkű anyukája). Nagy sikerrel alkalmazom a férjemen manapság is ugyanezeket, nem is kell szonda, hogy tudjam, mennyire öntött fel a garatra.
23. Az összes verőcei vendégét mindig szívélyesen kínálta borral, pálinkával, egész törzsvendég köre lett, akik azért keresték fel, mert „a Bodánál mindig van valami innivaló”. Vendéglátónak isteni volt, szerencsére az ivásra nem szokott rá.
24. Hallatlanul nagylelkű volt, és ha kapott valamit, azonnal és hatványozottan viszonozni akarta. Össze is kaptunk néha azon, hogy miért nem tud csak úgy elfogadni gesztusokat. De ebben nem ismert tréfát. Szerintem mióta elment, nem ejtettem ki a számon a rekompenzálni szót, mert annyira utáltam, hogy minden szívesség kapcsán ezt mondta.
25. Mestere volt a közvetett nevelésnek. Soha nem oktatott, viszont olyan példát tett elém a viselkedésével nap mint nap etikából, erkölcsből, becsületből, báorságból, tartásból és a hazánk szeretetéből, hogy kétség sem férhetett ahhoz: ez a követendő nekem is.
26. Soha nem szólt bele, kivel randizok, minden pasimat a keblére ölelte. De ha meglátta rajtam, hogy szomorú vagyok vagy sírtam, előállt a rettenetes mondatával „Ide ne dugja az orrát az a strici, mert kivágom az ablakon!”
27. Sokáig férfi dominanciájú szerkesztőségben dolgoztam, ahol a fiúk legnagyobb meghökkenésére álltam a sarat a csúnya beszédben, apu az újpesti vagányok szókincsét is megosztotta velem, noha a hétköznapokban egyáltalán nem beszélt trágár módon.
28. Jó mélyre eltemette magában azt az időszakot, amikor fiatal sorkatonaként a második világháború utolsó napjaiban hadifogságba esett és Szibériába vitték kényszermunkára. Volt egy fagyásnyom a szája szélén, mondta, egyszer ráharapott a fogával az ajkára, és rögtön odafagyott. Amúgy csak annyi hozott át a közös világunkba, hogy nem bírta megenni a tojást, csak kőkeményre főzve/sütve. Az oka az volt, hogy egy orosz asszony megszánta az éhező foglyokat, nyers tojást adott neki, amit megevett, de undort kapott tőle.
29. Karácsonyra ajándékot rendszeresen december 23-án indult vásárolni, amitől anyunak égnek állt a haja. Én addig, amíg lett ebből valami kézzel fogható, nem bántam. Nagyobb koromban azonban már nem strapálta magát, gyűjtött pénzt az ajándékra, aztán rám bízta, mit veszek belőle.
30. Mindig szerette volna látni a tengert, de amikor el akartam vinni Görögországba, határozottan ellenállt, mondván „Ott finganak ki a német nyugdíjasok a hőségben.”
31. Nyugdíjasként tanult meg (tőlem) főzni ezt-azt. Rakott krumplit például, meg rántott csirkét. Mindkettőt imádta, és olyan adagokat készített, hogy ne kelljen számolgatni, ki mennyit evett meg.
32. August Olgához jártunk a születésnapi tortámért, ahol már öreg gavallérként tette a szépet Olgának, azaz Olgicskának, ahogy hívta. Olga persze hallatlanul jól szórakozott rajta, mondta is nekem, hogy apám egy sármőr. Amikor ezt megosztottam apuval, felcsillant a szeme: mivel nem volt teljesen tisztában, hogy mit jelent a szó, elmagyaráztatta velem, majd felírta egy kis cetlire, és eltette a tárcájába.
33. Kevés dolog idegesítette fel jobban, mint amikor a szomszéd kutyája a sétáltatás közben mindig megállt az autónknál és lepisilte a kerekeket. Az ablakból nézte és dühöngött.
34. Idős korában imádott keresztrejtvényt fejteni: önmagával versenyzett, a rejtvények fölé mindig odaírta, hány perc alatt sikerült megfejtenie.
35. A humorérzék vele született és vitte magával az utolsó percéig. Amikor stroke-ot kapott, fele oldalára lebénultan vitte a mentő a kórházba, és hát rázott rohadtul az autó, rám nézett, és megkérdezte: „Mi ez most, egy rázógép? A vesekövemet kezeljük?” Amúgy ez volt az utolsó olyan mondat, ami még ő volt. Nem sokkal később meghalt.

Az igazság az, hogy nem voltam felkészülve arra, hogy az emlékek vadászata ennyire mélyre hatol. Sorjáznak a gondolataimban a képek, a mondatok, a helyzetek, jóval több, mint száz, de mit mondjak, nagyon felkavaró. Azt hiszem, jobb, ha ezeket már nem verbalizálom, ami tőlem teljesen szokatlan. Így hát maradt 35 villanás egy 100 éve született karakteres emberről. Nagy mázlista vagyok, hogy ő volt az apám.

Egy nagyszerű költőnek sokféleképpen lehet emléket állítani. Azzal azonban, hogy a születése napján országszerte nagy vacsoraesteket rendeznek, még nem találkoztam. Lehet, ehhez is a skót néplélek kell.

Nagy nemzeti dalnokuk (vagy ahogy ők mondják, bárdjuk), a világirodalom által is nagyra tartott és mindössze 37 évet élt Robert Burns január 25-i születésnapját a skótok ugyanis tradicionális vacsoraestekkel ünneplik. A Burns Night kihagyhatatlan program Skóciában, rendeznek ilyent vendéglőkben, kocsmákban és baráti körökben egyaránt. A vers ilyenkor kötelező elem, csakúgy, mint néhány masszív skót fogás, de mindenekelőtt a haggis.

Láttam egyszer egy leírást, amely részletezi, hogy miből áll ez az étel. Ezek szerint a jó haggis nem nélkülözi a birkának a tüdejét, szívét, máját, némi friss faggyút, zabpelyhet, finomra vágott vöröshagymát, sót-borsot, szerecsendiót és egy kis csontlevest, mindezt pedig birkagyomorba töltve főzik meg. De ami a legjobban tetszett, az a recepthez fűzött, skótokra vonatkozó megjegyezés: 

„mert megeszik EZT, attól olyan rohadtul kemény gyerekek...”

Nos, az biztos, hogy az én ízlésem határai is véget érnek a nap minden szakában, tehát reggelire is fogyasztott black pudding alias véres hurkánál, de el kell ismerni, nyilván nem ok nélkül népszerű a haggis a skótok körében. Persze, ha jól belegondolok, akkor az est szintén kötelező eleme, a jófajta skót whisky máris emészthetőbbé teszi ezt a fogást is.

Az 1759-ben, Alloway-ben született költő kapcsán egy kicsit keresgéltem a forrásokban, és találtam néhány érdekességet. Például, hogy Viktória királynő és Kolumbusz Kristóf mellett Robert Burnsnek állították a legtöbb szobrot világszerte, leszámítva természetesen a vallási témájúakat. Bob Dylan azt mondta, hogy a legtöbb inspirációt számára a Piros, piros rózsa című Burns vers jelentette. Atlantában a helyi Burns-klub 1911-ben felépítette annak a háznak a valósághű másolatát, ahol a költő született. És lehet, hogy nincs köze a két dolognak egymáshoz, de éppen az atlantai székhelyű Coca-Cola a fennállása alatt legelőször tett személyt, azaz Burns portréját az üvegeire még 2009-ben, a 250 éves Burns-évforduló tiszteletére. Érdekes még, hogy a híres amerikai divatmárka névadója, Tommy Hilfiger állítólag a poéta egyenes ágú leszármazottja, és hogy Abraham Lincoln elnök is sok erőt merített a skót költő műveiből a polgárháború során.

Mindenesetre az biztos, hogy fájdalmasan kevés idő adatott meg neki, és az is nehéz élettel telt. Egyes források szerint 9, mások szerint 12 gyermeke született, a legifjabb, Maxwell éppen azon a napon, amikor ő otthagyta a földi létet (egy olyan reumatikus láz vitte el, amit ma már könnyedén kezelnének). Szinte mindig szegénységben élt, és eladósodva hunyt el Dumfriesban, 1796-ban. Ennek ellenére teljes katonai tiszteletadás mellett temette el a helyi önkéntes milícia, a Fencibles, miután korábban egy évet szolgált a hadseregben, amikor Nagy-Britannia francia megszállásától tartottak.

Mint oly sok nagy költő és író esetében, művészetet csak a halála után ismerték el, de arra bizonyára nem gondolt, hogy évszázadok múltán jókedvű, de tiszteletteljes vacsorákat rendeznek az emlékezetére.

Mi biztosan koccintunk egyet az emlékére január 25-én. Természetesen whiskyvel.

 Fotók: archív, napiszussz, VisitScotland

Kellő előzetes információk híján meglepetten állsz meg a skóciai Drumnadrochitban, a Loch Ness látogatóközpont épülete mellett a mélységet kutató kapszula előtt: hát lám, itt egy valódi sárga tengeralattjáró. Gyerekkoromban angol tagozatos lévén vígan és a beavatott érzésével fújtam én is a Beatles nóta refrénjét, miszerint „We all live in a yellow submarine...”. De soha nem gondoltam bele abba, hogy ez igenis létező dolog lehet. Mármint a sárga tengeralattjáró...

A történet úgy szól, hogy a Loch Ness-i szörny szűnni nem akaró kereséséhez hatvanas években csatlakozott Dan Taylor is. Óriási feltűnést keltett Viperfish nevű, úgy húsz láb, azaz kicsivel több, mint hat méter hosszú, sárga színű mini tengeralattjárójával, amint beállt a kutatók közé 1969-ben. A kalandokra mindig kész, 29 éves felfedező maga készítette a járművet üvegszálas anyagból, persze nem minden előtapasztalat nélkül, hiszen korábban szolgált az Egyesült Államok haditengerészeténél, képzettségét tekintve pedig mérnök volt. A merülései során egyszer olyan jelenségre lett figyelmes, amit akár okozhatott volna Nessie, de mivel a Viperfish csupán egy 7 lóerős motorral volt felszerelve, amelynek maximális sebessége kb. 12 km/óra volt, így nem tudott a feltételezett élőlény nyomába eredni. Ez az élmény kétségkívül rabul ejtette, meg volt győződve, hogy valóban él egy vagy több szörny a nagy mélységű tóban. Majd’ harminc évvel később újabb, korszerűbb és jóval nagyobb tengeralattjáró építésével próbálkozott, amit Nessának nevezett el, és bevallotta: ez élete kihívása, és egyszerűen nem tud másra koncentrálni, mint hogy megtalálja Nessie-t. Amúgy ez a jármű is sárga lett, amit Taylor azzal indokolt, hogy ez az utolsó szín a spektrumban, amely még felismerhető a mélységben, és így látható marad a Loch Ness sötétjében is. Sajnos azonban Taylor még az előtt elhunyt 2005-ben, hogy megkezdhette volna második expedícióját.

A Viperfish azonban ma is látható, egy szusszanásnyi idő elég előtte álldogálva ahhoz, hogy átérezzük azt az elszántságot és kíváncsiságot, ami Dan Taylort vezette. Nessie talán drukkolt is neki...

Miután néhány hónappal ezelőtt egy régen vágyott, és minden várakozást felül múló skóciai körutazást tettünk, és közelebb kerültünk a skót néplélekhez is, kifejezetten érdekelt, hogy ott fenn, északon miként őrzik meg a jókedvüket az év legrövidebb nappalaival bíró télben.

Két jellegzetesen skót ünnep kötődik a téli időszakhoz. Az egyik a Hogmanay, azaz az újév köszöntése. Az alkalomban nincs semmi rendkívüli, a módjában annál inkább. Az óévet különböző tüzekkel búcsúztatják, fáklyák, tábortüzek lobognak mindenhol, Stonehavenből indult szokás szerint pedig parafinból és rongyokból óriási, majd tíz kilós gömböket készítenek, és ezeket meggyújtva görgetik egyes települések utcáin. Északon rövidek ilyenkor a nappalok, minden tűzzel kapcsolatos hagyomány a Nap fényének visszatérését szimbolizálja. (A másik ünneplésről, ami Robert Burns születésnapjához kötődik, majd januárban írok, amikor aktuális lesz.)

Az új év beköszöntekor természetesen a skótok is koccintanak, de pezsgő csak elvétve fordul elő, a melengető skót whiskyt részesítik előnyben. Hogmanay fontos eleme még az úgynevezett First Footing, azaz a legelső vendég látogatása az új évben. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor az első látogató egy csinos, magas, barna idegen kell legyen, és hozzon ajándékba egy darab szenet a jó szerencsét becsalogatva a házba.

A jóképű, sötéthajú, ráadásul magas férfi vendégekben azonban még Skóciában sem bővelkednek, így aztán némi rugalmasságot tanúsítva az sem baj, ha manapság a szilveszteri, akarom mondani a Hogmanay party egyik, a kritériumoknak megfelelő vendége még éjfél előtt távozik, hogy aztán akkor, amikor az óra elütötte az éjfélt, bekopoghasson az ajtón. A „first footer”, azaz az első belépő rendszerint hoz magával ajándékokat. Hagyományosan pénzérmékkel, kenyérrel, sóval, néhány darab szénnel és természetesen whiskyvel megrakodva érkezik, amely szinte mindent jelképez, amiben a házigazdák szeretnének bővelkedni a következő esztendőben, azaz jólétben, élelemben, ízekben, melegségben és jókedvben. Cserébe egyes tradíciók szerint az első látogató csókot kérhet minden egyes női vendégtől, ami, ha tényleg csinos és jóképű az illető, nem lehet túl nagy áldozat... Megjegyzendő azonban, hogy ebbe a szerepbe tényleg nem állhat bele akárki. Világos, ne adj Isten vörös hajú férfi, esetleg nő baljós jövő előhírnöke lehet, ha pedig az illető orvos, akkor betegséget jövendöl a hagyomány.

Noha mindez elsődlegesen a skót Hogmanay jellemző eleme, még gyakorolják Anglia északi részein is, hasonló szokások pedig felfedezhetők Európa más tájain is.

A skótok azonban a maguk utánozhatatlan, autonóm, ugyanakkor életigenlő karakterükkel arra csábítanak, legalábbis engem, hogy egyszer ott legyek ama hölgyek körében, akiktől csókot kér majd a csinos, magas, barna, jóképű first footer. Szerintem a férjem sem sértődne meg miatta...

Fotók: Flickr/Edinburgh