Annak kapcsán, hogy száz évvel ezelőtt (1923. 03.05.) született az édesapám, eszembe jutott, vajon fel tudok-e idézni száz emléket vele kapcsolatban. „Apás” – mondta mindig az anyukám némi irigységgel a hangjában, és hát tényleg az voltam. De hogy miért alakult ez így, az rejtély. Szerettem nagyon mindkét szülőmet, de apu a barátom is volt, míg anyura – amíg élt szegény – a közvetlen nevelésem, formálásom nem mindig hálás feladata maradt.

Tehát lássuk, mit őrzött meg a memóriám apámmal kapcsolatban, aki lassan 22 éve nincs köztünk. Relevanciától, korszaktól függetlenül, csak egy-egy villanás.

1. Mielőtt betöltötte a hatvanat, és elment nyugdíjba, semmilyen más ruházatot nem volt hajlandó felvenni, mint öltönyt. Anyámmal ugrattuk mindig, hogy még a szemetet is öltönyben-nyakkendőben viszi le. Később, úgy 65 fölött viszont csak farmerben és edzőcipőben járt, és a haját is megnövesztette.
2. Minden reggel megborotválkozott szépen, a hagyományos módon, borotvaszappannal és pamaccsal nagy habot keverve. Amíg iskolába jártam, mindig úgy ébresztett, hogy egy habpöttyöt odakent az ecsettel az orromra. Mondhatom, végtelenül bosszantott, de felébredtem.
3. Imádta a sramlit, az első külföldi tévécsatornák egyikén fogható volt, és ahogy kitettem a lábam a szobából, rögtön átkapcsolt, nekem meg égnek állt a hajam.
4. Nem volt ritmusérzéke, táncolni sem tudott (csak az egyet balra, egyet jobbra formáció ment), velem talán egyszer táncolt, egy esküvőn. Szegény anyám biztosan jobban szenvedett ettől.
5. Az életének egy részében hivatásos katonaként szolgált, de a magassága és a hosszú karjai miatt nem volt rá jó a szabvány felszerelés, így külön kellett varratni neki köpenyt.
6. Terepmotorozott, versenyzett, máig megvan egy nagy ezüst serlege. De állítólag egyszer egy óriásit, már-már életveszélyeset bukott, és a mamám ez után már nem tolerálta ezt a kockázatot.
7. Gyerekkorában operatőrnek készült, amiből a háború miatt nem lett semmi, de vett számos akkori szakkönyvet (vajon ez ma érték valakinek?) fotózni később is szeretett, egy darabig még megörökített, ahogy cseperedtem.
8. Hat testvére közül a bohém, jó humorú, nem mindig megbízható szobrászművész bátyját, Gábort kedvelte a legjobban, pedig az sokszor mérhetetlenül felbosszantotta a linkségével. A legjobb kapcsolata pedig az általában aggodalmaskodó, de jószívű nővérével, Gizivel volt.
9. A vasárnapi ebédhez anyu mindig rizst főzött neki a rántott húshoz, mert azt mondta, a krumplitól izzad a lába. Aztán kiette a tányéromból a sültkrumplit, amivel rendszeresen nagyon felhúzott.
10. Nagyon mély, bársonyos hangja miatt sokat nyúztam, hogy meséljen, mert gyönyörű volt, ahogy hangosan olvasta a történeteket.
11. Volt egy-két megható dal, amiért kicsiként könyörögtem neki, hogy énekelje el. „Nem éneklem el, mert megint bőgni fogsz!” – mondta, mire én persze megígértem, hogy most aztán már biztosan nem, aztán – az első strófa után pedig de...
12. Fizikailag erős volt, de még véletlenül sem legyintett meg, még ha a szemtelenkedésem túlment minden határon is. Ilyenkor mellettem püfölte dühében a kanapét, amitől kicsit mindig megszeppentem, mert féltem, hogy elvéti az irányt, és akkor aztán lesz baj.
13. Ehhez kapcsolódóan, amikor egészen kicsiként belecsimpaszkodtam a szép, hátrafésült barna hajába, és nem tudott leválasztani, mert félt, hogy túl erősen fogja meg a kezemet, kétségbeesetten kiabált anyámért: „Szedd le rólam a gyereket!”
14. Egy ideig nagyon sokat dohányzott, de soha nem emlékeztem arra, hogy dohányfüst lett volna a lakásban. Igaz, arra sem, hogy kiment volna az erkélyre...
15. Amikor fiatalon súlyos érszűkület miatt várt operációra, a kórházi szobatársai azzal „bíztatták”, hogy úgyis le fogják vágni a lábát. Ahelyett, hogy elkeseredett volna, vagy felkapta volna a vizet, azt válaszolta, hogy még töpreng, hogy tölgyből vagy bükkből legyen-e a falába. Szerencsére aztán egy kockázatos idegsebészeti megoldásnak köszönhetően nem kellett semmit amputálni, viszont soha többet nem gyújtott rá.
16. Szürke szeme volt – se nem kék, se nem zöld, és ezzel olyan szúrósan tudott nézni, hogy a beosztottjai mind összecsapták a bokájukat ilyenkor. Én nem mindig dőltem be ennek a nézésnek, de azért, ha összevesztünk, azért hatásos volt.
17. Sokáig nem őszült, és csak kicsit kopaszodott. Egyszer arra értem haza, éppen a fodrásztól, hajfestés után, hogy áll az előszobai tükör előtt és gondterhelten vizsgálgatja a haját. Ekkor közeledett már a hetvenhez. Kérdeztem, mi a baj, mire közölt, hogy sajnos elkezdett rohamosan őszülni. Nem voltam valami megértő...
18. Amikor külföldről tudósítottam, persze mindig felhívtam. Akkor még nem volt kedvezményes tarifacsomag, de még konvertibilis forint sem, szóval jó sokba került, de muszáj volt hallanom, mi van vele. Ilyenkor rendszeresen beszámolt arról, mit vásárolt a boltban és hány gyümölcsjoghurtot vett – igazán drágán jutottam ezekhez a létfontosságú információkhoz.
19. Napokat elüldögélt és elsétálgatott a verőcei kertben öreg korában, egyetlen társasága az unokatesóm kutyája volt, aki mindig becuccolt hozzá, amikor megjelent apu a nyaralóban. Cserébe közös mutatványokat tanultak be, és amikor meglátogattam őket, jöhetett az előadás.
20. Idős korában is remek alvó volt: korán feküdt, későn kelt. Mivel ott volt az első lakásunkban a tévé, ahol ő aludt, a tévézést mindig a következő mondattal fejezte be, úgy fél kilenc felé: „Na most pihentetem kicsit a szemüvegemet.”
21. Zrikálásban nagy volt, ezt eltanultam tőle, állandóan ugrattuk egymást, sőt, rajtam is maradt ez a szokás, szerencsére a férjem is vette a lapot. Nem úgy az apósom neje, aki meg is jegyezte egyszer, szerinte nem ilyen egy szeretetteljes viszony. Nem kezdtem bele a magyarázatba.
22. Nagy, erőteljes és magas férfiként elvben jól bírta a piát, de nem iszogatott. Még fiatal férjként anyukám marosvásárhelyi nagynénje és annak férje tesztelték a reggeli pálinkával a teherbíró képességét. Klasszikus lett, hogy bizonyos alkoholszint felett a Móni nénit már nem tudta tisztán kiejteni, később csatlakozott ehhez a teszthez Ili néni neve is (apu barátjának drága emlékű és tündér lelkű anyukája). Nagy sikerrel alkalmazom a férjemen manapság is ugyanezeket, nem is kell szonda, hogy tudjam, mennyire öntött fel a garatra.
23. Az összes verőcei vendégét mindig szívélyesen kínálta borral, pálinkával, egész törzsvendég köre lett, akik azért keresték fel, mert „a Bodánál mindig van valami innivaló”. Vendéglátónak isteni volt, szerencsére az ivásra nem szokott rá.
24. Hallatlanul nagylelkű volt, és ha kapott valamit, azonnal és hatványozottan viszonozni akarta. Össze is kaptunk néha azon, hogy miért nem tud csak úgy elfogadni gesztusokat. De ebben nem ismert tréfát. Szerintem mióta elment, nem ejtettem ki a számon a rekompenzálni szót, mert annyira utáltam, hogy minden szívesség kapcsán ezt mondta.
25. Mestere volt a közvetett nevelésnek. Soha nem oktatott, viszont olyan példát tett elém a viselkedésével nap mint nap etikából, erkölcsből, becsületből, báorságból, tartásból és a hazánk szeretetéből, hogy kétség sem férhetett ahhoz: ez a követendő nekem is.
26. Soha nem szólt bele, kivel randizok, minden pasimat a keblére ölelte. De ha meglátta rajtam, hogy szomorú vagyok vagy sírtam, előállt a rettenetes mondatával „Ide ne dugja az orrát az a strici, mert kivágom az ablakon!”
27. Sokáig férfi dominanciájú szerkesztőségben dolgoztam, ahol a fiúk legnagyobb meghökkenésére álltam a sarat a csúnya beszédben, apu az újpesti vagányok szókincsét is megosztotta velem, noha a hétköznapokban egyáltalán nem beszélt trágár módon.
28. Jó mélyre eltemette magában azt az időszakot, amikor fiatal sorkatonaként a második világháború utolsó napjaiban hadifogságba esett és Szibériába vitték kényszermunkára. Volt egy fagyásnyom a szája szélén, mondta, egyszer ráharapott a fogával az ajkára, és rögtön odafagyott. Amúgy csak annyi hozott át a közös világunkba, hogy nem bírta megenni a tojást, csak kőkeményre főzve/sütve. Az oka az volt, hogy egy orosz asszony megszánta az éhező foglyokat, nyers tojást adott neki, amit megevett, de undort kapott tőle.
29. Karácsonyra ajándékot rendszeresen december 23-án indult vásárolni, amitől anyunak égnek állt a haja. Én addig, amíg lett ebből valami kézzel fogható, nem bántam. Nagyobb koromban azonban már nem strapálta magát, gyűjtött pénzt az ajándékra, aztán rám bízta, mit veszek belőle.
30. Mindig szerette volna látni a tengert, de amikor el akartam vinni Görögországba, határozottan ellenállt, mondván „Ott finganak ki a német nyugdíjasok a hőségben.”
31. Nyugdíjasként tanult meg (tőlem) főzni ezt-azt. Rakott krumplit például, meg rántott csirkét. Mindkettőt imádta, és olyan adagokat készített, hogy ne kelljen számolgatni, ki mennyit evett meg.
32. August Olgához jártunk a születésnapi tortámért, ahol már öreg gavallérként tette a szépet Olgának, azaz Olgicskának, ahogy hívta. Olga persze hallatlanul jól szórakozott rajta, mondta is nekem, hogy apám egy sármőr. Amikor ezt megosztottam apuval, felcsillant a szeme: mivel nem volt teljesen tisztában, hogy mit jelent a szó, elmagyaráztatta velem, majd felírta egy kis cetlire, és eltette a tárcájába.
33. Kevés dolog idegesítette fel jobban, mint amikor a szomszéd kutyája a sétáltatás közben mindig megállt az autónknál és lepisilte a kerekeket. Az ablakból nézte és dühöngött.
34. Idős korában imádott keresztrejtvényt fejteni: önmagával versenyzett, a rejtvények fölé mindig odaírta, hány perc alatt sikerült megfejtenie.
35. A humorérzék vele született és vitte magával az utolsó percéig. Amikor stroke-ot kapott, fele oldalára lebénultan vitte a mentő a kórházba, és hát rázott rohadtul az autó, rám nézett, és megkérdezte: „Mi ez most, egy rázógép? A vesekövemet kezeljük?” Amúgy ez volt az utolsó olyan mondat, ami még ő volt. Nem sokkal később meghalt.

Az igazság az, hogy nem voltam felkészülve arra, hogy az emlékek vadászata ennyire mélyre hatol. Sorjáznak a gondolataimban a képek, a mondatok, a helyzetek, jóval több, mint száz, de mit mondjak, nagyon felkavaró. Azt hiszem, jobb, ha ezeket már nem verbalizálom, ami tőlem teljesen szokatlan. Így hát maradt 35 villanás egy 100 éve született karakteres emberről. Nagy mázlista vagyok, hogy ő volt az apám.