A márki kertjét majdhogynem véletlenül fedeztük fel. Szembejött velem valahol a neten egy szép fotó. Fák, rózsák, azulejók - mi kell még nekem? Így történt, hogy legutóbb, amikor Lisszabonba mentünk néhány napra, felvettük a programba: a Palácio dos Marqueses de Fronteira okvetlenül felkeresendő. A télies idő, a szemerkélő eső egy különleges hangulati hátteret adott a látogatáshoz. Az állatkerti metrómegállónál felszálltunk a 770-es buszra, ami kanyargott velünk egy keveset a Benfica városrészben, aztán megállt egy szép terrakotta színű épület előtt. Ez volt hát a márki palotája. Végigjártuk a szobákat, megértettük, hogy itt fotózni nem szabad, meghallgattuk a történetet, hogy a ház 1670-es évek beli megépültekor Dom Joao de Mascarenhas vadászlakjaként szolgált. Fronteira első márkija akkor aligha gondolhatta, hogy a gyönyörű kilátását, a szemben levő dombok lejtőit emeletes házak sokasága tölti majd be, évszázadok múlva.

Mindig van abban valami varázslatos, ha sok száz év történelmébe toppansz, hogy elképzelheted, miként éltek anno azokban a szobákban, amelyeken éppen átsétálsz, vajon miket tálaltak a pompás étkezőben, és egyáltalán, hogyan kötnek össze a falak, bútorok, tárgyak múltat és jelent. De számomra a varázslat a kertben teljesedett ki. A közel öt és fél hektár magába foglal formára nyírt fákat és sövényeket, rózsákat, narancsültetvényt, mesterséges tavat, szoborparkot és rengeteg azulejót, azaz portugál csempét.

A nyári hőségben való hűsölést kis szökőkutak és árnyas pihenők szolgálták (ennek elképzeléséhez ottjártunkkor éles fantázia szükségeltetett), és felfedeztük az egyik ilyen zugban, hogy egy csomó porcelán tányér darabjai is részét képezték a mozaikoknak. Mint kiderült, a szokás az volt, hogy a tányérokat, amelyből a király evett, nem használhatták többet, így aztán egy nagy királyi vendégség után sok-sok gyönyörű porcelánt törtek ripityára. De hogy ne vesszen teljesen kárba, felhasználták a falak díszítésére.

A márki palotája tehát szép volt, de a kertje magával ragadó. Elcsendesülős idejében láthattam, egy-egy kitartóan illatozó rózsán kívül nem díszítette virág, a nap sem tündökölt, de valahogy ez a párás, esős hangulat adta azt az intimitást, amelyért biztosan nem cserélném el a főszezon zsibongását.