Mindenszentek ünnepe van, a lelkemnek befelé fordulás, elcsöndesedés, próbálok valami másra figyelni, mint arra, ami kint dübörög a világban. Kívül hagyni a hangzavart, a félelmeket, az agressziót, a tiszteletlenséget, a szent dolgok lábbal tiprását a szó szoros és átvitt értelmében.

Igyekszem elképzelni egy arcot. Azét, aki világra jött, nagy rémület közepette, orvosok kapkodtak körülötte, egy kicsi, vidéki kórházban, a múlt század közepén. Érezhette, hogy elszakítják az anyjától, de aztán magára maradt, mert minden akkor rendelkezésre álló eszközzel az anyát próbálták megmenteni a két életveszélybe került ember közül. Az anyát, aki az övé volt, és aztán néhány évvel később az enyém is. A kisfiú talán csak órákat élt. Talán annyit sem. Így aztán tényleg maga volt az ártatlanság, a kicsi bűntelen lelke így egy angyalba költözött át, vagy ő maga lett egy angyalka.

A bátyámat Tibornak hívták. Csakúgy, mint az édesapámat.  A keresztanyám, aki ezeknek a drámai eseményeknek szemtanúja volt, egyszer, régen kézen fogott, és elsétált velem a nagykanizsai temetőbe. Megmutatta a sírt, és azt hiszem, egyes egyedül ő beszélt velem erről a veszteségről. Elmondta, hogy a baba a koraszülés ellenére is jó nagy volt, bőven életképes, szőke hajacskával, és ha csak egy kicsit is modernebb a kórház felszerelése, nem hal meg.

Amúgy erről a veszteségről sem az édesanyám, sem apám nem beszélt. Nem titkolták, de nem is hozták fel. Egyszer sem. Mindig rettentően hiányzott egy testvér, ezért sokat nyaggattam őket, szerettem volna öcsikét, hugicát, bárkit, csak ne legyek egyedül. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyenkor milyen mélységig szakítok fel bennük sebeket. Egyikük sem volt az érzelmeit könnyen kimutató ember, ezért is fura, hogy én viszont sírok, rívok, kacagok, hahotázok, haragszom, megpukkadok a dühtől, szóval jön belőlem az érzelem bőven, ha nem is minden kontroll nélkül.

Az elmúlt időkben volt időm olvasgatni olyan könyveket, amelyekben arról is szó esik, hogy a családunkkal, a felmenőinkkel, a halottainkkal milyen örökséget kapunk a lelkünkben, az agyunkban, a sejtjeinkben. Azóta gondolok egyre többet arra, vajon, ha a testvérem nem hal meg, hogyan alakul az én életem. Talán vigyázott volna rám. Talán nem lettem volna annyira kényszeresen felnőtt tiniként, amikor anyukám halálos betegségben szenvedett, és még azelőtt meghalt, hogy leérettségiztem volna. Lehet, hogy a kemény fejünk olykor összekoccant volna. Esetleg megkritizálom a nőket, akikkel járt volna, vagy szövetséget kötök a sógornőmmel, hogy valamilyen módon fölébe kerekedjünk a hihetetlenül erős, karizmatikus énjének.

Felruházom most azt a pici babát mindenféle felnőtt tulajdonságokkal, és megtehetem, hogy csak jónak lássam. Egy idealizált testvér képe nagyon is jól jön ezekben a nehéz időkben.

Érte is gyújtunk most gyertyát. És csak reménykedem abban, hogy védelmez, amikor szükségem van rá. Talán mindig is megtette.

 (Fotó:pixabay)