Találtam ezt a fotót, néhány éve előszedtem, és most megint a kezem ügyébe került. Húsz éve készült, és bár mosolygok rajta, addigi szakmai életem legnehezebb napjait éltem. Noha egy nagyon jó PR-os (az azóta pályaelhagyó Török Laci) jóvoltából egy teljes évre a McLaren Forma-1-es csapatával tölthettem a szezont (Hakkinen és Coulthard volt akkor a pilóta, imádnivaló két pasi, remek sportolók.) Másrészt éppen hogy megérkeztem Melbourne-be, drámai telefonhívásokat kaptam. Előbb egy jóbarátom figyelmeztetett, hogy ne kapjak sokkot. Valamivel később hívott a Nemzeti Sport újonnan kinevezett főszerkesztője, hogy nem tartanak igényt a munkámra. Előzmény annyi volt, hogy 1999 tavaszán megvette a lapot a Ringier. Keringtek hírek bizonyos listákról, amin a kirúgandó kollégák neve szerepelt, mondták, lehetnek vagy húszan. Én elég naív módon azt mondtam: 23 éve dolgozom ott, nagyon sok mindent megtanultam, elég sok mindenre képes vagyok, tudok cikket írni, versenyről tudósítani, lapot szerkeszteni, szóval csak lesz szükség valamire ebből. Az utazásom előtti nap azért balsejtelmeim támadtak. Hátha mégis rajta vagyok a listán... S mivel az apám elég komoly szívproblémákkal küzdött, tartottam attól, hogyha távollétemben tudja meg valahonnan, hogy kirúgtak, talán baja lesz. Ezért elkezdtem felkészíteni, óvatosan. Hogy előfordulhat: mire megjövök, nem leszek a Nemzeti Sport munkatársa. De mivel akkor már két éve mellékállásban egy divatmagazint is szerkesztettem, mondtam neki, ne aggódjon. Munkám, bevételünk lesz így is. 

Jó, hogy így tettem. A telefonhívás a melbourne-i éjszakában rövid volt és kíméletlen. Másnap még azt is megtudtam, hogy a tudósítást sem adhatom le. Mondtam, ha már itt vagyok, vegyék le a nevemet, mindegy, de hadd küldjek anyagot. Nem engedték.

Ebben a lelkiállapotban fotózott le Michael, a csapattal dolgozó egyik német fotós (lehet, hogy a búcsúzásra gondoltam éppen akkor, elköszöntem a kézmozdulattal, de aztán néhány jóakaratú embernek hála végigvihettem az idényt, az anyagaim máshol jelentek meg). Nem győztem elég hálásnak lenni nekik, akik igyekeztek jókedvre deríteni. Amikor hazaértem, és próbáltam bemenni az irodámba, minden zár, kapukód le volt cserélve, pedig csak néhány cserép virágomat akartam hazavinni. Olyan szürreális volt mindez, hogy nem is hittem, hogy valójában velem történik. Senki utána nem beszélt velem hosszú hetekig, a telefonos kirúgást nem követte formai dolog. Idővel érdeklődtem a Ringier képviselőjénél (egy Bild Sporttól érkező „szakértőnél“), hogy mégis, akkor most mi van. Nem részletezem milyen körülmények között kényszerültem közös megegyezést aláírni... Egy vákumba kerülve igyekeztem összerakni az életemet. Nem volt ám semmi petíció, népfelháborodás, MUOSZ-állásfoglalás, újságcikk... Húszegynéhányad magammal az utcára kerültünk, és ez senkinek sem fájt rajtunk kívül. Néhány kollégából lett cimbora egyenesen pánikba esett, amikor beszéltünk. Féltek, hogy állást szeretnék tőlük. És volt olyan is, szintén jó cimbora, akivel néhány hónap múlva egy társaságban vártunk egy eseménymegnyitóra, és amikor odafordultam hozzá, azt mondta: „kirúgottakkal nem állok szóba“. Máig nem tudom, hogy viccnek szánta-e.

Mindebből talán sejthető, hogy mély seb keletkezett a „sportos“ szívemben, de dolgoztam tovább, immár egy másik közegben, és idővel rájöttem, hogy gyakorlatilag nem történhetett volna velem jobb dolog, mint hogy kivetett magából a szeretett lapom. Olyan húsz évet kaptam az élettől, amit nem cserélnék el semmiért. Gyönyörű munkák, új közeg, fantasztikus élmények, sok-sok kitűnő ember ismerettsége, sőt, tulajdonképpen még a férjemet is ennek a fordulatnak köszönhetem.

És hogy miért írtam ezt ki most magamból? Egy különös egybeesés kapcsán. Melbourne volt anno az első Forma-1-es verseny színhelye, mint ahogy idén is az. Húsz év után pedig mostantól ismét a sportban dolgozom.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó visszatérni. A Nemzeti Kézilabda Akadémia csapatához csatlakoztam az ügyvezető hívására, és egy palackba zárt, gondosan elrejtett boldogságos érzés szabadult fel bennem ezzel. Hallatlanul szerencsés voltam, hogy magazinokat készíthettem, az idő túlnyomó többségében teljesen szabadon rendelkezve a tartalomról. De vélhetően volt még dolgom a sportban. És most itt vagyok. Boldog vagyok. Ahogy Patrícia, egykori kolléganőm írta: „Ildi hazatért.“

Az új munkahelyemen, közvetlenül a Balaton partján jut idő szusszanásra is. Csodálni a világot, és elmerengeni azon, hogy milyen ciklusok rendezik az életemet. És így nézem Michael fotóját, aminek húsz évvel idősebben, de sokkal bizakodóbban integetek vissza.