Úgy mesélték, kilencven évvel ezelőtt ezen a napon óriási hó esett Gyergyószentmiklóson. Akkora, hogy alagutat kellett fúrni benne, hogy a bába odaérjen a vajúdó nagyanyámhoz. A negyedik gyermeke egy lány és két fiú után ismét lány lett, és a Piroska nevet kapta. Nem tudom, hogy improvizált-e a nagymama, vagy így tervezte, mindenesetre a január 18-án, Piroska napján világrajött lánya így egy napon ünnepelhette később a születése és a neve napját.

Ma, kilenc évtizeddel később megállok egy pillanatra, egy szusszanásnyi időre, és átölelem a mamámat – gondolatban. Nincs már velem 44 éve, ijesztő, ha arra gondolok, lassan ugyanannyi idő telt el a világban nélküle, mint vele.

Anyám (jobbra), a sógornőjével, Annuskával, nem sokkal azután, hogy apám megkérte a kezét 

Amikor az ember tiniként veszíti el az anyját, egy fura köztes állapotba kerül. Már elég nagy ahhoz, hogy sok emléket megőrizzen róla, de még nincs kész arra, hogy felnőtt nőként beszélgethessen vele. És ez a hiányérzet örökre vele marad. Sok idő kellett ahhoz, hogy összeálljon bennem a kép az anyukámról, a nőről. Nem csupán a mindig fegyelmezett, kicsit szigorú, keveset nevető, de valami láthatatlan szeretetburokkal körbevevő mamámról, hanem valakiről, akit annyira szerettem volna jobban ismerni. Mert milyen is volt az ő rövid, alig több, mint negyven éve ezen a világon? Igazi drámákkal teli, mégsem láttam vagy éreztem őt soha áldozatnak vagy valakinek, aki nagyon tudja sajnálni önmagát.

A háború vége felé a házuk udvarán lőtték le az anyját, aki a karjaiban halt meg. Nagyapám gazdálkodó ember lévén hamar újranősült, a felesége azonban igazi mostoha volt, anyunak nem sok maradása volt aztán otthon… Amikor először mód volt rá, felült a vonatra, egy szál ruhában, a szomszédok adtak neki valami kis ennivalót, és eljött Magyarországa. Sem az apja, sem a mostohája semmivel nem segítette. Itt élt már a nővére a családjával, akiket nagyon szeretett, így szerencsére nem volt teljesen egyedül. Az ötvenes évek elején megismerkedett apámmal, mondjuk mindketten nagyon szép emberek voltak, szóval elhiszem, hogy megakadt egymáson a szemük. Hamar összeházasodtak, az első gyermekük, egy kisfiú, az én bátyám azonban a születésekor meghalt. Később még elvesztett két babát, mire megszülettem én.

Szeretettel és türelemmel nevelt, de nem kényeztetett el, annak ellenére sem, hogy nyilván rengeteget várt arra, hogy gyermeke legyen. Nem tudom igazán, hogy apámmal boldogan éltek-e. Nem volt szokásuk kimutatni az érzéseiket. Anyu kormányozta a család hajóját, fillérekből remek konyhát vezetett, és figyelt rám, hogy mellette szépen megtanuljak főzni, még kislányként. Vettek hitelre egy szövetkezeti lakást, 54 négyzetméter, és őszintén bevallom, soha nem éreztem azt, hogy kicsi lett volna az az élettér nekünk.

Hogy anyunak milyen kifinomult ízlése volt, azt csak jóval később érzékeltem. Az összes holmi, bútor, lámpa, váza, néhány modern mintás selyemsál, amit ő anno gondosan összeválogatott, és valahonnan felkutatta a hatvanas-hetvenes évek Budapestjén, az ma is megállja a helyét, különlegesen szép designok, gyönyörű formák, finom alapanyagok. Ő maga mindig nagyon elegáns volt, remek érzékkel variálta a néhány ruháját, így sokkal nagyobb ruhatárat gondolt mögé az ember. Gyönyörű, sűrű sötétbarna haja volt, akkor még az ember hetente járt fodrászhoz, így aztán a mama frizurája mindig makulátlannak tűnt.

Igazán önfeledtnek csak akkor láttam, amikor a nővére jött hozzánk látogatóba, vagy mi utaztunk őhozzá Nagykanizsára. A keresztanyámmal borzasztóan szerették egymást, és talán ezek voltak azok a ritka alkalmak, amikor anyu kijött a csigaházából, kacagtak, huncutkodtak, bizony féltékenykedtem is rendesen. Pedig olyan kevés jutott neki ebből… Alig voltam 8 éves, amikor balesetet szenvedtünk: elütött minket egy, a villamosmegállóba felhajtó autó, kettőnket kétféle kórházba vitt a mentő, nem tudom elképzelni a rémületét, hogy vajon mit érezhetett akkor, amikor kikerültem a látóteréből. Lassan gyógyult a lábtörésem, az ő sérülései talán mélyebbek voltak, nem tudom, mi mindent hordozott magában, mekkora titkokat, elfolytott érzéseket, be nem teljesült álmokat, de tény, hogy néhány évvel ezután rákot diagnosztizáltak nála. Nagyon sok fájdalom, testi és lelki kín kísérte a mindennapjait.

Én lassacskán növekedtem, átvettem néhány háziasszonyi funkciót tőle, de visszagondolva közel sem segítettem annyit és úgy, ahogy kellett volna. Sokszor kérdezte: mi lesz velem kislányom? És én erre mindig jókedvűen azt mondtam: meg fogsz gyógyulni mama. Aztán amikor már nagyon szenvedett, egyszerűen nem tudtam előállni a megszokott válasszal. Emlékszem, milyen keservesen sírt emiatt. De arra is emlékszem, hogy még be tudtam neki számolni az első csókról, odabújtam hozzá az ágyába, kicsit szégyellősen meséltem a randiról, és ő is kicsit szégyellősen hallgatta, de nagyon boldog volt. Nem sokkal ezután, egy március eleji hétfő hajnalon meghalt. Magával vitt egy csomó mindent, amire nagy-nagy szükségem lett volna, és nem csak gimnazista lányként, hanem jóval később is. Bár apám nagyszerű ember volt, és rettentő jóban is voltunk, a női énemhez nem tudott hozzászólni. Maradt nekem a képzeletbeli beszélgetés a mamámmal, a gondolatok játéka, vajon milyen lett volna hatvan, hetven évesen, leszúrt volna-e egy-egy választásomért, mesélt volna-e az ő szerelmeiről, mennyire szeretné a férjemet, mit szólna a lakásunkhoz, szeretné-e a virágaimat, eljönne-e velem az utazásaimra. Kilencven éves lenne. Nem tudom, hogy ha nem viszi el a rák, megélte-e volna ezt a kort. De legalább a gondolatával jó eljátszani, hogy azt mondhatom neki, Isten éltessen anyukám!

Az ember sok mindennel és mindenkivel képes szerelembe esni. Hogy én nálam ezzel a portugál dologgal hogyan volt, az egy nagyon hosszú írás témája lehetne, talán egyszer neki is fogok. De tény, sok mindenre kinyílt a szívem, ami ehhez az országhoz kötődik. Itt van például a Vista Alegre, ez az 1824 óta létező presztízs porcelán márka. Bevallom, a Herendin kívül ismertem a meisseni és a Rosenthal porcelánokat, néhány angol és francia márkát is, de a José Ferreira Pinto Basto által alapított cégről sokáig nem tudtam semmit. Egészen addig, amíg először nem utaztunk el Portóba, ahol sétálgatva, a híres Lello könyvesbolt tőszomszédságában meg nem láttam egy csodaszép kirakatot, tele álomszép porcelánokkal. Gyorsan le is fényképeztem, hogy aztán annak alapján utána tudjak nézni.

A második alkalommal Frankfurtban, az Ambiente szakkiállításon bűvölt el, nem is igazán a hatalmas és álomszép standjával, hanem egy végtelenül rokonszenves és türelmes porcelánfestő mester személyével, aki a vásár forgatagában is úgy dolgozott, mintha otthon ülne, a gyárban, a műhelyében.

 Naná, hogy beleástam magam ebbe a világba, és a netes kereskedelem előretörésének hála ( bár ki tudja, áldás-e ez, mert így persze időről időre könnyebben megcsapolom a bankszámlánkat, mintha üzletbe kellene mennem), már foglalkoztatott is, hogy veszek valami Vista Alegrét. Közben jöttek a márkával kapcsolatos fontos hírek, például, hogy 2018-ban harminc különböző díjat és elismerést kaptak a termékeik.

Az egyik legnagyobb presztizsű formatervezési díjat, a Good Desing Awardot elnyerte például a híres formatervező, Ross Lovegrove 2 porcelán lámpája, az E2H (Earth to Humanity) Nervi és Hryb.

A hófehér Utopia étkészlet a japán geometrikus minták és az origami finom utánérzetét adják, a Good Design Award mellett még további három elismerést kapott 2018-ban, köztük a Red Dot design díjat.

Ami engem illet, mindig vonzottak a színes üvegek, és a tavalyi lakásfelújítási rohamom utolsó lépéseként szükségét éreztem egy szép, rusztikus és persze színes vizespohár készletnek. Ez volt a tökéletes indok, ami miatt végre megvehettem azt a bizonyos Vista Alegrét. Így esett a választásom a Bicos Bicolorra, ami a korábbi színes üveg poharaik továbbfejlesztése, csodásan lehet játszani a színek egyezésével vagy különbözőségével; vagy a kehely színes, vagy a talpa, és az sem mutathat rosszul, ha közéjük vegyít az ember néhány egyszínű darabot. Ez a termék a German Desing Award elismerésben részesült, bár nem emiatt szeretek minden egyes alkalommal rápillantani a tálalószekrényemben, vagy épp a kisasztalon, ha vendégeket várok.

Amúgy, ha nem lett volna már eleve minimum három kávéskészlet a háztartásunkban, akkor habozás nélkül megvettem volna még a jellegzetes, és általam mindig megcsodált portugál utcakövezetek mintáját visszahozó Calcada Portuguesa készletet (amely amúgy szintén nyert többek között Red Dot design díjat is), de hát vannak határpontok, amikor az embernek megálljt kell parancsolnia magának.

Elképzelhető, milyen öröm volt, amikor a poharak csomagját kibontva egy icipici dobozban egy hűtőmágnest találtam, ezzel a szép mintával. Gyakorlatilag semmiség, de az biztos, hogy végleg megnyertek vele...

Már régen terveztük, hogy elmegyünk Viana do Castelóba, ha egyszer ismét Portóban járunk. Férjem számára komoly motivációt jelentett ebben, hogy ismét igénybe vehette a portugál vasutakat, illetve hogy utazhattunk volna a siklóval, ami 650 méteren át araszol fölfelé, meg aztán persze le. (És közben lehet csodálni az óceánnal határolt panorámát, meg mindent, ami a lábunk alatt elterül.) Az élet azonban némileg felülírta az elképzeléseinket, mert a kitűzött napon búsan esett az eső. Sok más lehetőség nem lévén hétfőre toltuk át az utazás dátumát, tudva, hogy ilyenkor a sikló viszont nem jár... És soha nem hittem volna, hogy ezzel az egy nap késéssel egy, az alkalmi utazók előtt általában rejtett arcát ismerjük meg Vianának, ennek a Portótól északra fekvő szépségnek.

 Mondjuk már az egy öröm, hogy Portóban, a Sao Benton álltunk sorba a jegyért. Szerencsére 3 perc sétára volt a szállásunktól, így persze, hogy innen indultunk (és aztán átszálltunk a Campanhán, a főpályaudvaron). Olyan vasútállomás ez, aminek a látványával nem lehet betelni. Én is megcsináltam – kábé harmadjára – ugyanazokat a fotókat a falakat burkóló csempeképekről, de aztán már indultunk is. A Vigoba tartó, spanyol felségjelű gyorsvonattal alig másfél óra az út és, egy hatalmas és míves állomásépület hirdette: megérkeztünk.

 Sao Bento vasútállomás

Kevés utazó, néhány taxi – szürkés, téli hétfő reggel, vajon rajtunk kívül ki akar itt kirándulni? A taxisunk mindenesetre boldog, végre egy fuvar, indultunk máris fölfelé az impozáns Santa Luzia templomhoz, aztán még búcsúzáskor odaadta a névjegyét, hogy ha vissza akarunk menni, hívjuk. Ő nyilván tudta, amit mi még nem, hogy a lépcsősor lefelé, hogy is mondjam csak, nem rövid...

Viana do Castelo, ahogy a vonatablakból fogad

 Az állomásépület megadja az alaphangot

Reggel kilenc órakor ekörül a csodás bazilika körül gyakorlatilag nem volt egy lélek sem rajtunk kívül. Egy találomra kiválasztott ajtón belépve egy lifttel találtuk szemben magunkat, ami felrepített az épület legtetejére. Ha nem fújt volna a hideg szél, talán megállt volna velem az idő, hiszen mi ez, ha nem madártávlat? Az óceán, a város, a horizont – minden előttünk, és közben magunk vagyunk, ketten, csöndben. Szeretem én az embereket, de az első hálaimát, hogy rajtunk kívül nincs más látogató, ekkor rebegtem el.

A templom amúgy – a látszat ellenére – nem régi, bár bizánci stílusban, némi gótikával fűszerezve épült, alig több, mint 80 éve. A belső tere és dekorációja lenyűgöző, mégis van benne valami távolságtartás. Elcsöndesedésre mindenesetre tökéletesen alkalmas, de az is igaz, hogy kijőve szinte mágnesként vonzott az éppen nyitó kávézó.

Emberek továbbra sem sehol, a személyzet éppen csak felmosott és beizzította a kávégépet. A jó erős bica, na meg a kötelező nata után fájó pillantás a zárva tartó „elevadorra“, és nekivágtunk a vissza vezető útnak. Férjem még meglengette a taxis névjegyét, de én bátran kijelentettem: ugyan már, a lefelé menetet csak kibírom! Amúgy 660 lépcső volt... (A felénél elkezdett remegni a lábam, és mérhetetlenül demoralizált, hogy voltak ketten, akik tempósan felfelé haladtak, végig járván az ő kálvária útjukat, láthatóan jóval fittebb állapotban, mint amiben én valaha is voltam.)

A város szívébe visszaérve aztán gondtalanul sétálgattunk, keresztbe és kasul, semmi és senki nem sürgetett. Van valami megkapó abban, amikor észrevétlen belesimulsz egy idegen város életébe, ritmusába. Létezel, mint ők, leülsz egy padra, iszol egy kávét, bemégy a postára feladni a képeslapot (mert igen, mostanság elkezdtem megint képeslapokat írogatni a szeretteimnek), egy kisvendéglőben a parti őrség tagjainak zajos társaságában kikéred a „sopa de día“-t, ami most egy sűrű, tartalmas zöldségleves volt.

Viana de Castelo minden különösebb attrakció nélkül hódította meg a szívünket. Csak adta önmagát, a nyugalmas életet, a szépséget, a higgadt tereket, a míves épületeket, a spontán kirakatokat. Nem tudom elképzelni, milyen lehet itt akkor, amikor sok-sok turista fürkészi a város arcát, kíváncsian. Vélhetően nem ennyire bensőséges, de biztosan ugyanennyire szép.

Ültem egy hétköznap délutánján a MÜPA előcsarnokában, vártam a barátnőmet, aki szervezett nekem egy meglepetés orgona-látogatást. Kicsit korán érkeztem, nem akartam ugyanis késni, és mivel évek óta nem közlekedtem napközben a városban, nem tudtam kiszámolni rendesen az időt. Ismerem a reggeli és az esti csúcsforgalom természetét, de te jó ég, évtizede nem járok nappal a városban hétköznapokon! Na mindegy, ücsörgök, nézelődöm, csodálom a grandiózus teret, és rámtör egy nagyon intenzív érzés: erre is van időm. Lelkiismeretfurdalás nélkül itt lehetek, semmit nem mulasztok, nem kell behoznom a melóban a most „elpazarolt“ órákat.

Úristen, milyen régen vágytam erre! A slow life-ról mindig csak olvastam, ácsingóztam rá, de a közelébe sem jutottam. És most itt a lehetőség. Élhetem a magam ritmusát. Ami nem gyors. Inkább megfontolt. Jó, talán lassú. Soha nem voltam pörgős, bár szorgalmasan és sokat tudtam dolgozni, nagyon gyorsan írtam, amiben azért vélhetően közrejátszott a 24 évnyi napilapos múlt.

Évek óta nőtt bennem a hiányérzet. Szerettem volna megélni a pillanatokat, az örömet, a szépséget, s ha kell, akkor a fájdalmat és a szomorúságot is. De SOHA nem volt rá elég idő. Lökött egyik helyzetből a másikba az élet.

Szusszanj egy kicsit – mondta mindig a férjem, amikor otthon is dolgoztam, és igazán fáradtnak látott. És igen, ez a szusszanás az, ami hiányzott, de nagyon. Hogy megálljak egy kicsit, felnézzek, időkényszer nélkül átéljek egy-egy pillanatot, esetleg el is meséljem. És az is, hogy tudjam: minden nap adódik egy olyan helyzet, ami szép, ami épít, amitől boldogabb vagyok, és én azt észre is veszem.

Amikor 2018 novemberében óriásit fordult velem a világ, és a több mint 40 évnyi újság- és magazinkészítés után a nyugdíjintézettel kezdtem intenzíven levelezni, a férjem finoman szólva pánikba esett (nyilván azért, mert nem tudta, a felszabaduló időmben mennyire fogom őt rendszabályozni). Lehet, hogy én is megijedtem, de azt én magamon még nem vettem észre. Mi lesz az írással? Amit annyira szerettem? Mert nem csupán automatikus adattovábbító funkcióra voltam ráállva, hanem mindig egy picit benne volt a cikkekben, a magazinokban a lélek. Az enyém, az alanyé, az alkotóé, a művészé, csak annyira, hogy megkülönböztessük az egyedit a tömegtől.

Megszületett hát a blog gondolta. Egy felület, amely tartalmának nincsenek komoly rendező elvei. Nem alkalmazok bevált szerkesztési formulákat, csak leírom azt, ami éppen megérintett. Amiről szívesen mesélek ebben a virtuális térben a barátaimnak, meg akár olyanoknak is, akik véletlenül tévedtek ide. Lehet ez fontos dolog, de lehet teljességgel lényegtelen is a nagyvilág történéseihez viszonyítva. Viszont nekem jelent valamit. A témák értelemszerűen az életemet legjobban meghatározó területekről jönnek, ami a kertem, az utazásaim, a design és az enteriőrök, hiszen az elmúlt évtizedben ezek határozták meg a mindennapjaimat. Adok magamnak egy szusszanásnyi időt naponta arra, hogy megfogalmazzak valami szépet vagy jót.