Egy fagyos délután, hétfőn, december 19-én Farkasréten, a szívem összeszorulva. Vasvári Erzsi temetésén vagyok, aki nagyon fiatal koromban nem csak sporttársam volt, hanem barátnőm is. A sportlövők közé tartoztam, és sok-sok év múltával éreztem csak meg azt, hogy ez milyen sokat adott nekem. Mármint, hogy befogadtak maguk közé.

Adott egy nagyra nőtt kamaszlány, aki – nem teljesen tudatosan – felnőtt szerepben működik, mert a mamája halálos beteg. Ez volnék én. Tele érzékenységgel, ki nem mondott vagy be nem teljesült álmokkal. A gimnáziumi osztálytársaim élik a csodás, izgalmakkal, szerelmekkel teli késő tizenéveiket, és én nem csak a magasságommal lógok ki közülük. A gyerekek érzékenyek, megérzik, ha nem tudnak mit kezdeni a másikkal és tovább lépnek abba az irányba, ahol több a felhőtlen pillanat. Miről kérdezgessenek? Mit tudnék mesélni? Hogy a személyimmel 16 évesen be vagyok jegyezve a közeli patika méregkönyvébe, hogy anyunak elhozzam a kábítót is tartalmazó fájdalomcsillapítóját? Hogy olykor háztartást vezetek, de mindenesetre szorgosan tanít anyám mindenre, ami kellhet az élethez (pl. főzni)? Nem kérdeznek, én nem mesélek. És rettenetesen magányos lennék, ha nem visz az utam egy hatalmas laktanya kellős közepén levő lőtérre. (Hogy miért, az egy külön sztori, és most nem is ez a lényeg.) Dominánsan férfi klub, de vannak azért lányok is, puskások, koronglövők. Mindenki nagyon rendes velem. A lányokkal nincs rivalizálás csak barátkozás, a fiúk pedig mint sok-sok fivér, kedvesek velem, vigyáznak rám, pátyolgatnak, nevettetnek. Akkor csak azt tudom és érzem, hogy nekem ott jó, van közösségem, szeretnek, én is szeretem őket.

Néhány év csak, mert aztán az érettségi után rögtön elkezdek gyakornokként dolgozni a Népsportnál, és abba már nem fér bele sokáig a rendszeres edzés és a hétvégi versenyzés.

Göbölös Ibi és Tala eszmét cserél, én Erzsikével (a kép jobb szélén) csak csendben figyelünk

De addig is... Nyáron evezések a soroksári Duna-ágban, egy koronglövő edzőtábor Wroclawban, ahová elvisznek csak úgy, szeretetből, jutalomból (csak bízom abban, hogy nem sajnálatból), téli sítábor, ahol eleve nem síelek, de a túrázások során rendes cipő híján állandóan visszacsúszom a hóban, viszont mindig van, aki megvár és segít. Egy délvidéki verseny, az első külföldi versenyem, ahová speciális útlevél kellett, mert Jugoszláviába nem lehetett csak úgy utazgatni. És ami innen a legmarkánsabb emlék, hogy életemben először ott rúgtam be úgy Isten igazán, filmszakadással, de ott állt mellettem egyikük, és csak azt hajtogatta: „Ildike, meglátod, mindjárt jobb lesz”. Soha nem tudtam elég hálás lenni nekik, az edzőknek meg azért, hogy egyetlen megrovó szót sem kaptam másnap, pedig katonai klub lévén magas rangú tisztek is voltak közöttük.

Hát így telt a kamaszkorom. Erzsike is része volt. Meg Bodnár Tibor, aki pazar futóvadlövő volt, plusz hatalmas zsivány, a szeme se állt jól. És Hullai János, alias Csika, aki csöndes és visszafogott természet volt, remek puskás, és a feleségével, Mónus Beával tényleg úgy bántak velem, mint a kishúgukkal – úgy törődtek velem, hogy fel sem tűnt, meg kellett érnem ahhoz, hogy ezek a méltó helyükre kerüljenek bennem.

A felső képen a verőcei teraszunkon állunk, mellettem Mónus Bea, Hullai János és Szekeres János, aki szintén egy remek lövő és jó barát volt

Nos, Erzsike, Tibi és Csika egyaránt 2022-ben halt meg. Mindegyikük kitépett egy kis darabot a lelkem szövetéből. Hogyan is adhatnék nekik vissza abból, ami a fiatalságomban olyan fontos volt? Már sehogy. Látom Göbölös Ibikét, aki a közelmúltban egy aranyos fotót tett ki az oldalára, ahol ő (a csodálatos, hosszú hajával), Erzsi és az őserő Talabos István (62 évesen ő is elment, még 4 éve) társaságában álldogálok. Megölelem most, legalább őt, aki itt van. Meg Bodó Zolit, aki szintén világverő skeetes volt, és azt mondja, 40 év után is megismer. Csak annyit tudok neki suttogni: nagyon jó barátom voltál, köszönöm.

Aztán indulunk tovább, Erzsike jóval messzebbre, mi csak vissza a saját életünkbe, amely nagyon is múlandó. Az arcom fagyos, a kezem jégcsap, de a szívemben melegség és hála. Így búcsúzkodom.