Akik szeretnek utazni, mostanság jobbára az emlékekből élnek. Mint ahogy mi is. Ülök a home office-ban és felüdülésként a korábbi fotóinkat nézegetem. Ilyenkor persze mesélhetnékem is támad, például arról, hol lehet Velencén kívül gondolázni egy jót.

Valójában, ami Aveiroba vonzott minket, az a csíkos tengerparti nyaralók látványa volt. Portóban időztünk, valamikor a nyár elején, és alig több mint egyórányi kényelmes vonatozással el is értünk a városba, amelyről mellesleg tudtuk, hogy van egy lagúnája, ahol gondolák közlekednek. Előítéletesen azt gondoltam, a velenceinek ez csak egy gyenge másolata lehet, és nem is fordítottam rá túl sok figyelmet. Persze a sokadik portugál utazásunk kapcsán már tudhattam volna, hogy ebben az országban nincs helye az előítéleteknek (nem mintha bárhol lenne, de gyarlók vagyunk, ugyebár...), és semmi nem feltétlenül az, aminek előre elgondoljuk. A szép még szebb, a szín még színesebb, az óceán még kékebb, az eső makacsabb, az emberek morcossága mögött pedig nagy szív és jó humor rejtőzik. Szóval az ismeretlen terepen való némi tévelygésünk után egy rokonszenves öregúr taxijában kötünk ki, akinek a portugál alapszókincsünkkel próbáljuk elmagyarázni, hogy a városközpontba mennénk, a lagúnákhoz. Néz ránk, gondolkodik, aztán kérdő hangsúllyal mondja: gundula? Kell pár másodperc, amíg dekódoljuk, hogy a mi o betűnk a portugálban sokszor u-nak hangzik, és hogy a gondolára gondol. Rábólintunk: gundula, bizony!

Egy nyüzsgő rakparton egymást érik a hajók, mi épp kiugrunk a taxiból, és máris indul velünk az egyik motoros gondola, ami egyszerre városnéző túrára és kultúrtörténeti utazásra visz. Kiderül, hogy Aveiro fekvése folytán kereskedelmi központ volt már az első évezred végén, és hogy a sólepárlók és -raktárak tették szükségessé a város tengerparti részén a kis csatornák kialakítását, a sót a súlya miatt ugyanis hajókon szállították. Bár manapság ez az ágazat már csak nyomokban van jelen, a város vezetése nem engedi átalakítani vagy elbontani a műemlékekként nyilván tartott raktárakat és kis üzemeket.

Megtudjuk továbbá, hogy mintegy 15 000 diák tanul Aveiro egyetemén, és hogy a város gazdasági tevékenysége a kerámia iparra alapul. A gondolázás éppen annyi impulzust ad, hogy utána nagy kedve támad az embernek sétálgatni az utcákon, és eljátszani a gondolattal, hogy vajon az 1900-as évek elején miféle gazdasági csoda teremtette meg itt a pénzügyi alapot ahhoz a sok-sok csodálatos szecessziós és art deco épülethez, amelyekbe lépten-nyomon beleütközünk.

A „csíkos házak” már egy másik történet. Aveiroból az óceán felé haladva jobbra a Praia da Barra, balra a Praia da Costa Nova irányába kanyarodhatunk; két csodás tengerpart, üdülőövezet, strand, szóval minden, amire egy nyaraló vágyhat. A színes csíkos homlokzatú házak olyan karaktert adtak Costa Novának (ami közigazgatásilag már Ilhavohoz tartozik), amely révén nemzetközi ismertségre tett szert. Az épületek üde színfoltja fotózásra csábít, hirtelenjében nem is találnánk ennél jobb hátteret, ha csak a sárga homokos, dűnékkel szabdalt tengerpartot nem tekintjük annak.

Letelepedni a vízpartra azonban jónéhány kilométerrel északabbra szántuk rá magunkat, félúton Porto felé. A csíkos motívumból Espinhoban sem volt hiány: a strandon – előszezon lévén – még ki tudtunk bérelni egy kellemes árnyékot adó kis kabint (amiket amúgy családok egész hónapra bérbe vesznek), ahol aztán egyéb inger nem ért minket, csak a szikrázó napfény, az Atlanti-óceán moraja és a viszonylag erősen fújó szél.

Annyira tökéletes volt minden, hogy muszáj volt ebbe egy kis stílustörést vinni, és rendelni egy jeges – spanyol eredetű – sangríát...