Sokszor tűnődtem azon, hogy egy család mikor szűnik meg létezni? A maga fizikai valójában? A kezdet teljesen világos. Megszületik a gyermek a családba. Optimális esetben várják és szeretik, a házaspár szülővé válik, szintet lépnek a közös életükben. 

Ilyen volt a mi családunk is. A szüleim túl voltak már néhány megpróbáltatáson, egy újszülött kisfiú elvesztésén, két ki nem hordott terhességen. Anyukám boldog volt velem, a maga visszafogott módján, apukám pedig néhány hónap után megvigasztalódott, hogy lánya lett, nem fia. Család voltunk, összetartó, racionális, érzelmi hullámvölgyektől mentes. Sok szeretetet kaptam, de nem látványos formában, és az is rejtve maradt előttem, hogy a szüleim mennyire szerették egymást. Bár ez akkor egyáltalán nem foglalkoztatott, csak most, az emlékeimben kotorászva próbálom megfejteni, hogy mennyire volt mély a kapcsolatuk? A szenvedély, ha létezett köztük, valószínűleg egy másik dimenzióban nyilvánult meg. 

A családunkba sajnos nem érkezett több gyerek, amit én nagyon bántam, de később megértettem, hogy anyám egészségi állapota volt ennek az oka. És ha az idővonalunkra visszatekintek, az Isten így segített a szüleimnek abban, hogy a bajok-betegségek közepette is egyenesben tudják tartani a kormányrudat, és csak egy gyerek felelőssége terhelje a vállukat. Először kettős gázolás, amikor anyámmal ketten kétfelé repültünk, és apu azt hitte, elveszít minket. Aztán apám súlyos érszűkület-betegsége alig 40 plusszosan, amikor az is benne volt a pakliban, hogy ha a kockázatos műtét rosszul sikerül, megrendül az egzisztenciánk. És mire éppen felépül, kiderül anyám rákja, amiben aztán alig 46 évesen meg is hal, sok-sok szenvedés után. 

De a családunk két fővel is működött, további huszonhat éven át. Az apám és én. Oldalági szereplőkkel, és már érzelmi hullámvölgyekkel (a jelek szerint anyu volt a fék, mindig mondta, hogy túlságosan egyformák vagyunk apámmal, ezért tudtuk jól felmérgesíteni egymást). Aztán 21 éve, az akkor is forró július végén váratlanul, minden előzmény nélkül stroke-ot kapott apám, ami néhány nap múlva el is vitte. Fogtam a kezét, imádkoztam az utolsó perceiben, de útjára engedtem. Pedig elvitte magával a családom fogalmát, 2001. július 31-én.

Most is családban élek. Boldogan. De amiből jöttem, ma is kimondhatatlanul hiányzik.