Ez a történet egy a virágról nem lesz hosszú, viszont tanulságos. A kezdetek egy kis, Atlanti óceáni szigetre nyúlnak vissza, és a sztori a Dunakanyarban végződik.

Történt, hogy hét évvel ezelőtt elutaztunk felfedezni az Azori-szigetek egyik gyöngyszemét, Terceirát. Csodás növényzet fogadott, amiben nyilván szerepet játszott a helyi klíma is. A hortenziák szemtelenül nagyok és szépek voltak, minden különösebb törődés nélkül, és ami sok más mellett különösen lenyűgözött, az egy óriási fukszia bokor volt. Odasettenkedtem a házhoz, és próbáltam észrevételen maradni, miközben letörtem róla egy ágacskát, hogy hazahozva talán meggyökereztethetem. Rémesen izgultam, hogy rajtakapnak, és akkor majd hogy magyarázom meg az akciót, de a kísértés erősebb volt.

A fülledt, párás időben a sok kirándulás részeként kétszer is felvánszorogtam a Monte Brasilra, amely nem éppen egy óriási hegy, de van emelkedő bőven. Először a legtetejét tűzte ki célul a férjem, másodszor pedig „csak” egy világítótorony közelébe akart eljutni. Hűségesen, de nem minden zokszó nélkül követtem. A második alkalommal már többször kértem pihenőt, és egyszer éppen ott ültünk le, ahol egy sárga-fehérre festett kis kápolna volt, előtte-mögötte a rézsűn pedig millió vadon növő, fehér liliom.

Spirituális élménynek sem volt utolsó, és ahogy ott pihengettem, néztem, hogy némely növény már elvirágzás után termést nevelt. A jó nagy, húsos magot először kibontottam, kíváncsiságból. Aztán egy másiknál úgy döntöttem, hazaviszem ezt is, bár semmi reményt nem fűzök hozzá, de ha már itt van és kifejtettem az óriási hervadt virágfejből, akkor velem jön.

Nem nehéz kitalálni, hogy minden gondoskodásom ellenére is kipurcant a fukszia ág, mire hazaértünk, a liliom termését pedig félretettem, és tényleg nem volt vele semmi szándékom. A férjem egy idő után megunta, és rákérdezett a lehangoló látványú, megbarnult kis golyóra, hogy kidobhatja-e. Mondtam, ja, akár ki is dobhatja, de inkább egy mozdulattal beledugtam a legközelebbi, éppen növény nélküli földes cserépbe.

A gumó persze kihajtott. Aztán elkezdett növekedni. Szép nagy hagymák fejlődtek ki, hozták a hosszú, keskeny leveleiket. Teleltettem őket, először otthon, a lépcsőházban, aztán kint a nyaralóban. Tavasszal ki, késő ősszel be, hosszú levelek megnőnek, aztán elszáradnak, szárakat visszavágom, és ez így ment éveken, egészen pontosan hat éven át. Virág egy szál se.

Idén tavasszal adódott némi összetűzésem a szintén hét éve, Madeiráról hozott szerelemvirágokkal. Hazajövetelük után egyet virágoztak, aztán azóta semmi. Mondtam nekik a pincében, hogy hölgyeim, ennek vége, ha idén nyáron sem produkáljátok magatokat, akkor vége, mert levélnövénynek egyáltalán nem vagytok attraktívak. Szóval irány a kuka, ha nem lesz itt valami! A liliomot megnyugtattam, hogy ő maradhat, elvagyunk mi ketten szépen a kertben, úgyis el félreeső zugban van az ő állandó helye.

A szerelemvirágból kettő július közepére pánikszerűen virágba borult. Nevettem is, mert őszintén szólva nem igazán hiszek abban, hogy a fenyegetés használ a növényeknél, de hát lám, most mégis van két szép, ráadásul fehér virágom.

Csak rutinellenőrzés volt a liliomnál, hogy minden rendben van-e vele, amikor a legnagyobb megdöbbenésemre egy erős és hosszú száron megláttam a bimbókat.

Történt ez akkor, amikor lehetőséget kaptam arra, hogy írjak egy utazási cikket Terceiráról, ami kapcsán felidéztem az összes szép emlékemet. Talán honvágya volt az én kis növényemnek, talán csak most jött el az ideje, mindenesetre ő volt az, akit elvárások nélkül hoztam haza és türelemmel viseltettem a hóbortjai iránt. Most már a fajtáját szeretném kinyomozni, de nem vagyok valami sikeres. A legközelebb az amazóniai liliomhoz áll, de a levelei kicsit mások. Különben is, hogyan szaporodhatna el így, vadon egy dél-amerikai növény egy portugál szigeten? Mindegy is, ebben a tikkasztó hőségben, amikor szinte bravúr a növényeimet életben tartani, egy régi ígéret valóra vált.
 Update:

közben egy facebook csoport szakértője beazonosította a szépségemet. Most már tudom, hogy ernyősliliomról van szó, amely az amarillisz félék családjába tartozik. Az egy másik történet, hogy idén először egyetlen virágot sem hoztak a korábban szorgalmas amarilliszeim, amelyből van vagy 5 hagymám. Lehet, hogy szerepet cseréltek?