Mindenszentek ünnepe van, a lelkemnek befelé fordulás, elcsöndesedés, próbálok valami másra figyelni, mint arra, ami kint dübörög a világban. Kívül hagyni a hangzavart, a félelmeket, az agressziót, a tiszteletlenséget, a szent dolgok lábbal tiprását a szó szoros és átvitt értelmében.

Igyekszem elképzelni egy arcot. Azét, aki világra jött, nagy rémület közepette, orvosok kapkodtak körülötte, egy kicsi, vidéki kórházban, a múlt század közepén. Érezhette, hogy elszakítják az anyjától, de aztán magára maradt, mert minden akkor rendelkezésre álló eszközzel az anyát próbálták megmenteni a két életveszélybe került ember közül. Az anyát, aki az övé volt, és aztán néhány évvel később az enyém is. A kisfiú talán csak órákat élt. Talán annyit sem. Így aztán tényleg maga volt az ártatlanság, a kicsi bűntelen lelke így egy angyalba költözött át, vagy ő maga lett egy angyalka.

A bátyámat Tibornak hívták. Csakúgy, mint az édesapámat.  A keresztanyám, aki ezeknek a drámai eseményeknek szemtanúja volt, egyszer, régen kézen fogott, és elsétált velem a nagykanizsai temetőbe. Megmutatta a sírt, és azt hiszem, egyes egyedül ő beszélt velem erről a veszteségről. Elmondta, hogy a baba a koraszülés ellenére is jó nagy volt, bőven életképes, szőke hajacskával, és ha csak egy kicsit is modernebb a kórház felszerelése, nem hal meg.

Amúgy erről a veszteségről sem az édesanyám, sem apám nem beszélt. Nem titkolták, de nem is hozták fel. Egyszer sem. Mindig rettentően hiányzott egy testvér, ezért sokat nyaggattam őket, szerettem volna öcsikét, hugicát, bárkit, csak ne legyek egyedül. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyenkor milyen mélységig szakítok fel bennük sebeket. Egyikük sem volt az érzelmeit könnyen kimutató ember, ezért is fura, hogy én viszont sírok, rívok, kacagok, hahotázok, haragszom, megpukkadok a dühtől, szóval jön belőlem az érzelem bőven, ha nem is minden kontroll nélkül.

Az elmúlt időkben volt időm olvasgatni olyan könyveket, amelyekben arról is szó esik, hogy a családunkkal, a felmenőinkkel, a halottainkkal milyen örökséget kapunk a lelkünkben, az agyunkban, a sejtjeinkben. Azóta gondolok egyre többet arra, vajon, ha a testvérem nem hal meg, hogyan alakul az én életem. Talán vigyázott volna rám. Talán nem lettem volna annyira kényszeresen felnőtt tiniként, amikor anyukám halálos betegségben szenvedett, és még azelőtt meghalt, hogy leérettségiztem volna. Lehet, hogy a kemény fejünk olykor összekoccant volna. Esetleg megkritizálom a nőket, akikkel járt volna, vagy szövetséget kötök a sógornőmmel, hogy valamilyen módon fölébe kerekedjünk a hihetetlenül erős, karizmatikus énjének.

Felruházom most azt a pici babát mindenféle felnőtt tulajdonságokkal, és megtehetem, hogy csak jónak lássam. Egy idealizált testvér képe nagyon is jól jön ezekben a nehéz időkben.

Érte is gyújtunk most gyertyát. És csak reménykedem abban, hogy védelmez, amikor szükségem van rá. Talán mindig is megtette.

 (Fotó:pixabay)

A minap a régi íróasztalomban keresgéltem valamit. Ez a nyaralónk manzárdszobájában van, egy nyikorgós ajtajú szekreter, nem egy olyan darab, aminek naponta kihuzigálja az ember a fiókjait, vagy lehajtja az írólapját. Ezért is történhetett az, hogy évtizedek óta nem került a kezembe egy kék borítójú könyvecske. Az emlékkönyvem.

Bár nagyon régiek benne a bejegyzések, mégis legtöbbjének a születésére élénken emlékszem. De ott van például az első oldalon apámé. Mókás volt, hogy mindig úgy titulált engem az írásaiban, hogy „Ildikó lányomnak”, mintha lett volna több lánya, de aztán egyszer elmondta, hogy mivel ők heten voltak testvérek, a nagypapa mindig ezt a formulát használta, jelezvén, hogy most épp melyik lányának vagy fiának szánja a sorokat. Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy mit írt. Valószínűleg azért, mert egy kislány akkor jobban örült a színes, rajzos bejegyzéseknek, mint egy idézetnek, amit talán értelmezni sem tudott. De most, közel ötven évvel a bejegyzés után szíven ütött, hogy ez a néhány sor gyakorlatilag a teljes életpályamodellemet lefedte.

Aztán ott van a másik dolog: egyáltalán nem tudom, hogy az anyukám miért nem írt az emlékkönyvembe. Lehet, hogy tuskó módon nem kértem meg rá. Vagy épp akkor lett beteg, és lekötötte minden figyelmét, hogy milyen irányba alakul a sorsa. Nem tudom, de nagyon hiányzik a lapokról a szép kézírása, és jól jönne egy üzenet tőle most, 45 évvel a halála után.

De vannak ám vidám dolgok is. Megkérdeztem például a remek traumatológus sebészt, hogy volt-e valaha olyan szép írása, mint amit látok a neve fölött. A válasza szerint soha, és nyilván a nővérét kérte meg, hogy álljon helyt. Az ismert tévés cimborám, akiben már 8 évesen meglátták az anyukák, hogy szívdöglesztően csinos fiú lesz, az egyik oldalra írt egy versikét, a másik oldalra pedig szépen le is rajzolta a tartalmát. Még nem mutattam meg neki, de biztos odáig lesz, hogy milyen fantáziadús volt, már akkor is. A kedvenc rajztanárnőm akvarellt festett a könyvbe, amitől akkor is, ma is el vagyok ájulva. És Juli, az angoltanárnőm, egy erőteljes mondatot jegyez, nagy igazságot, ráadásul – ahogy ma írta nekem e-mailben Amerikából, ahol él 44 éve – épp a bejegyzés évében kezdett tanítani, és akkor még talán egyikünk sem gondolta, hogy életreszóló, máig tartó barátság szövődik köztünk.

Vannak még szép oldalak, aranyos gyerekrajzok, komoly igyekezettel átmásolt könyvillusztrációk, szépen formált betűk, a múltam egy-egy apró darabkája, amelyek mintha egy palackpostában érkeztek volna hozzám. Mert hogy ez a műfaj már a múlté, az biztos. Kicsit sajnálom a mai kislányokat, hogy négy-öt évtized múltán nem fognak találni sem nyikorgó szekretert, sem emlékkönyvet. A Facebook pedig már aligha létezik majd...

Találtam ezt a fotót, néhány éve előszedtem, és most megint a kezem ügyébe került. Húsz éve készült, és bár mosolygok rajta, addigi szakmai életem legnehezebb napjait éltem. Noha egy nagyon jó PR-os (az azóta pályaelhagyó Török Laci) jóvoltából egy teljes évre a McLaren Forma-1-es csapatával tölthettem a szezont (Hakkinen és Coulthard volt akkor a pilóta, imádnivaló két pasi, remek sportolók.) Másrészt éppen hogy megérkeztem Melbourne-be, drámai telefonhívásokat kaptam. Előbb egy jóbarátom figyelmeztetett, hogy ne kapjak sokkot. Valamivel később hívott a Nemzeti Sport újonnan kinevezett főszerkesztője, hogy nem tartanak igényt a munkámra. Előzmény annyi volt, hogy 1999 tavaszán megvette a lapot a Ringier. Keringtek hírek bizonyos listákról, amin a kirúgandó kollégák neve szerepelt, mondták, lehetnek vagy húszan. Én elég naív módon azt mondtam: 23 éve dolgozom ott, nagyon sok mindent megtanultam, elég sok mindenre képes vagyok, tudok cikket írni, versenyről tudósítani, lapot szerkeszteni, szóval csak lesz szükség valamire ebből. Az utazásom előtti nap azért balsejtelmeim támadtak. Hátha mégis rajta vagyok a listán... S mivel az apám elég komoly szívproblémákkal küzdött, tartottam attól, hogyha távollétemben tudja meg valahonnan, hogy kirúgtak, talán baja lesz. Ezért elkezdtem felkészíteni, óvatosan. Hogy előfordulhat: mire megjövök, nem leszek a Nemzeti Sport munkatársa. De mivel akkor már két éve mellékállásban egy divatmagazint is szerkesztettem, mondtam neki, ne aggódjon. Munkám, bevételünk lesz így is. 

Jó, hogy így tettem. A telefonhívás a melbourne-i éjszakában rövid volt és kíméletlen. Másnap még azt is megtudtam, hogy a tudósítást sem adhatom le. Mondtam, ha már itt vagyok, vegyék le a nevemet, mindegy, de hadd küldjek anyagot. Nem engedték.

Ebben a lelkiállapotban fotózott le Michael, a csapattal dolgozó egyik német fotós (lehet, hogy a búcsúzásra gondoltam éppen akkor, elköszöntem a kézmozdulattal, de aztán néhány jóakaratú embernek hála végigvihettem az idényt, az anyagaim máshol jelentek meg). Nem győztem elég hálásnak lenni nekik, akik igyekeztek jókedvre deríteni. Amikor hazaértem, és próbáltam bemenni az irodámba, minden zár, kapukód le volt cserélve, pedig csak néhány cserép virágomat akartam hazavinni. Olyan szürreális volt mindez, hogy nem is hittem, hogy valójában velem történik. Senki utána nem beszélt velem hosszú hetekig, a telefonos kirúgást nem követte formai dolog. Idővel érdeklődtem a Ringier képviselőjénél (egy Bild Sporttól érkező „szakértőnél“), hogy mégis, akkor most mi van. Nem részletezem milyen körülmények között kényszerültem közös megegyezést aláírni... Egy vákumba kerülve igyekeztem összerakni az életemet. Nem volt ám semmi petíció, népfelháborodás, MUOSZ-állásfoglalás, újságcikk... Húszegynéhányad magammal az utcára kerültünk, és ez senkinek sem fájt rajtunk kívül. Néhány kollégából lett cimbora egyenesen pánikba esett, amikor beszéltünk. Féltek, hogy állást szeretnék tőlük. És volt olyan is, szintén jó cimbora, akivel néhány hónap múlva egy társaságban vártunk egy eseménymegnyitóra, és amikor odafordultam hozzá, azt mondta: „kirúgottakkal nem állok szóba“. Máig nem tudom, hogy viccnek szánta-e.

Mindebből talán sejthető, hogy mély seb keletkezett a „sportos“ szívemben, de dolgoztam tovább, immár egy másik közegben, és idővel rájöttem, hogy gyakorlatilag nem történhetett volna velem jobb dolog, mint hogy kivetett magából a szeretett lapom. Olyan húsz évet kaptam az élettől, amit nem cserélnék el semmiért. Gyönyörű munkák, új közeg, fantasztikus élmények, sok-sok kitűnő ember ismerettsége, sőt, tulajdonképpen még a férjemet is ennek a fordulatnak köszönhetem.

És hogy miért írtam ezt ki most magamból? Egy különös egybeesés kapcsán. Melbourne volt anno az első Forma-1-es verseny színhelye, mint ahogy idén is az. Húsz év után pedig mostantól ismét a sportban dolgozom.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó visszatérni. A Nemzeti Kézilabda Akadémia csapatához csatlakoztam az ügyvezető hívására, és egy palackba zárt, gondosan elrejtett boldogságos érzés szabadult fel bennem ezzel. Hallatlanul szerencsés voltam, hogy magazinokat készíthettem, az idő túlnyomó többségében teljesen szabadon rendelkezve a tartalomról. De vélhetően volt még dolgom a sportban. És most itt vagyok. Boldog vagyok. Ahogy Patrícia, egykori kolléganőm írta: „Ildi hazatért.“

Az új munkahelyemen, közvetlenül a Balaton partján jut idő szusszanásra is. Csodálni a világot, és elmerengeni azon, hogy milyen ciklusok rendezik az életemet. És így nézem Michael fotóját, aminek húsz évvel idősebben, de sokkal bizakodóbban integetek vissza.

A márki kertjét majdhogynem véletlenül fedeztük fel. Szembejött velem valahol a neten egy szép fotó. Fák, rózsák, azulejók - mi kell még nekem? Így történt, hogy legutóbb, amikor Lisszabonba mentünk néhány napra, felvettük a programba: a Palácio dos Marqueses de Fronteira okvetlenül felkeresendő. A télies idő, a szemerkélő eső egy különleges hangulati hátteret adott a látogatáshoz. Az állatkerti metrómegállónál felszálltunk a 770-es buszra, ami kanyargott velünk egy keveset a Benfica városrészben, aztán megállt egy szép terrakotta színű épület előtt. Ez volt hát a márki palotája. Végigjártuk a szobákat, megértettük, hogy itt fotózni nem szabad, meghallgattuk a történetet, hogy a ház 1670-es évek beli megépültekor Dom Joao de Mascarenhas vadászlakjaként szolgált. Fronteira első márkija akkor aligha gondolhatta, hogy a gyönyörű kilátását, a szemben levő dombok lejtőit emeletes házak sokasága tölti majd be, évszázadok múlva.

Mindig van abban valami varázslatos, ha sok száz év történelmébe toppansz, hogy elképzelheted, miként éltek anno azokban a szobákban, amelyeken éppen átsétálsz, vajon miket tálaltak a pompás étkezőben, és egyáltalán, hogyan kötnek össze a falak, bútorok, tárgyak múltat és jelent. De számomra a varázslat a kertben teljesedett ki. A közel öt és fél hektár magába foglal formára nyírt fákat és sövényeket, rózsákat, narancsültetvényt, mesterséges tavat, szoborparkot és rengeteg azulejót, azaz portugál csempét.

A nyári hőségben való hűsölést kis szökőkutak és árnyas pihenők szolgálták (ennek elképzeléséhez ottjártunkkor éles fantázia szükségeltetett), és felfedeztük az egyik ilyen zugban, hogy egy csomó porcelán tányér darabjai is részét képezték a mozaikoknak. Mint kiderült, a szokás az volt, hogy a tányérokat, amelyből a király evett, nem használhatták többet, így aztán egy nagy királyi vendégség után sok-sok gyönyörű porcelánt törtek ripityára. De hogy ne vesszen teljesen kárba, felhasználták a falak díszítésére.

A márki palotája tehát szép volt, de a kertje magával ragadó. Elcsendesülős idejében láthattam, egy-egy kitartóan illatozó rózsán kívül nem díszítette virág, a nap sem tündökölt, de valahogy ez a párás, esős hangulat adta azt az intimitást, amelyért biztosan nem cserélném el a főszezon zsibongását.

Amikor azt olvastam, hogy a holland patinás kerámiacég, a Royal Delft bemutatta Proud Mary sorozatát, azonnal izgalomba jöttem. Lelki szemeim előtt láttam, amint a Creedence Clearwater Revival zenéje ment a műhelyben, háttérzeneként, aztán, hogy Tina Turner is valamelyin formában visszaköszön a kék-fehér figurákban, de persze nyilván, hogy nem erről van szó.A történet még az 1600-as évek közepére nyúlik vissza, amikortól a Royal Delft elkezdte működését, és számos olyan dísztárgyat készített, amelyek gyűjtök kedvenc darabjaivá váltak. Manapság sokaknak fáj, hogy az ikonikus Delft Blue (azaz Delfts blauw) csókolozó párocskák és mini fapapucsok formájában árasztotta el a világot, miközben a míves kézművesség, a csodaszép minták és formák csak elvétve jelennek meg. Erre válasz a Proud Mary. Mária királyné, III. Vilmos felesége büszke gyűjtője volt a kreámiafiguráknak a holland aranykor idején, és ezt a büszke érzést szeretné visszahozni a jelenbe cég, ezért egy kortárs, modern - és gyűjtésre csábító - kollekció alapjait állították össze.

A Proud Maryt Koens&Middlekoop tervezte, a díszítés pedig a Royal Delft kézifestőinek a remeke. A fotókat Marie Cécile Thijs, az ismert holland fotográfus készítette, akinek a képein szinte összekapcsolódik a holland aranykor a XXI. századdal.

A büszke Maryk egyébként turnéra indultak, legutóbb például a frankfurti Ambientén léptek fel, de személy szerint a leginkább azzal találkoznék, aki Keukenhofban, a mesés virágoskertben mutatkozik majd be tavasszal.

Addig is, néhány szemléletes fotó, és persze Tina, még ha ez nem is az a Proud Mary…

Úgy mesélték, kilencven évvel ezelőtt ezen a napon óriási hó esett Gyergyószentmiklóson. Akkora, hogy alagutat kellett fúrni benne, hogy a bába odaérjen a vajúdó nagyanyámhoz. A negyedik gyermeke egy lány és két fiú után ismét lány lett, és a Piroska nevet kapta. Nem tudom, hogy improvizált-e a nagymama, vagy így tervezte, mindenesetre a január 18-án, Piroska napján világrajött lánya így egy napon ünnepelhette később a születése és a neve napját.

Ma, kilenc évtizeddel később megállok egy pillanatra, egy szusszanásnyi időre, és átölelem a mamámat – gondolatban. Nincs már velem 44 éve, ijesztő, ha arra gondolok, lassan ugyanannyi idő telt el a világban nélküle, mint vele.

Anyám (jobbra), a sógornőjével, Annuskával, nem sokkal azután, hogy apám megkérte a kezét 

Amikor az ember tiniként veszíti el az anyját, egy fura köztes állapotba kerül. Már elég nagy ahhoz, hogy sok emléket megőrizzen róla, de még nincs kész arra, hogy felnőtt nőként beszélgethessen vele. És ez a hiányérzet örökre vele marad. Sok idő kellett ahhoz, hogy összeálljon bennem a kép az anyukámról, a nőről. Nem csupán a mindig fegyelmezett, kicsit szigorú, keveset nevető, de valami láthatatlan szeretetburokkal körbevevő mamámról, hanem valakiről, akit annyira szerettem volna jobban ismerni. Mert milyen is volt az ő rövid, alig több, mint negyven éve ezen a világon? Igazi drámákkal teli, mégsem láttam vagy éreztem őt soha áldozatnak vagy valakinek, aki nagyon tudja sajnálni önmagát.

A háború vége felé a házuk udvarán lőtték le az anyját, aki a karjaiban halt meg. Nagyapám gazdálkodó ember lévén hamar újranősült, a felesége azonban igazi mostoha volt, anyunak nem sok maradása volt aztán otthon… Amikor először mód volt rá, felült a vonatra, egy szál ruhában, a szomszédok adtak neki valami kis ennivalót, és eljött Magyarországa. Sem az apja, sem a mostohája semmivel nem segítette. Itt élt már a nővére a családjával, akiket nagyon szeretett, így szerencsére nem volt teljesen egyedül. Az ötvenes évek elején megismerkedett apámmal, mondjuk mindketten nagyon szép emberek voltak, szóval elhiszem, hogy megakadt egymáson a szemük. Hamar összeházasodtak, az első gyermekük, egy kisfiú, az én bátyám azonban a születésekor meghalt. Később még elvesztett két babát, mire megszülettem én.

Szeretettel és türelemmel nevelt, de nem kényeztetett el, annak ellenére sem, hogy nyilván rengeteget várt arra, hogy gyermeke legyen. Nem tudom igazán, hogy apámmal boldogan éltek-e. Nem volt szokásuk kimutatni az érzéseiket. Anyu kormányozta a család hajóját, fillérekből remek konyhát vezetett, és figyelt rám, hogy mellette szépen megtanuljak főzni, még kislányként. Vettek hitelre egy szövetkezeti lakást, 54 négyzetméter, és őszintén bevallom, soha nem éreztem azt, hogy kicsi lett volna az az élettér nekünk.

Hogy anyunak milyen kifinomult ízlése volt, azt csak jóval később érzékeltem. Az összes holmi, bútor, lámpa, váza, néhány modern mintás selyemsál, amit ő anno gondosan összeválogatott, és valahonnan felkutatta a hatvanas-hetvenes évek Budapestjén, az ma is megállja a helyét, különlegesen szép designok, gyönyörű formák, finom alapanyagok. Ő maga mindig nagyon elegáns volt, remek érzékkel variálta a néhány ruháját, így sokkal nagyobb ruhatárat gondolt mögé az ember. Gyönyörű, sűrű sötétbarna haja volt, akkor még az ember hetente járt fodrászhoz, így aztán a mama frizurája mindig makulátlannak tűnt.

Igazán önfeledtnek csak akkor láttam, amikor a nővére jött hozzánk látogatóba, vagy mi utaztunk őhozzá Nagykanizsára. A keresztanyámmal borzasztóan szerették egymást, és talán ezek voltak azok a ritka alkalmak, amikor anyu kijött a csigaházából, kacagtak, huncutkodtak, bizony féltékenykedtem is rendesen. Pedig olyan kevés jutott neki ebből… Alig voltam 8 éves, amikor balesetet szenvedtünk: elütött minket egy, a villamosmegállóba felhajtó autó, kettőnket kétféle kórházba vitt a mentő, nem tudom elképzelni a rémületét, hogy vajon mit érezhetett akkor, amikor kikerültem a látóteréből. Lassan gyógyult a lábtörésem, az ő sérülései talán mélyebbek voltak, nem tudom, mi mindent hordozott magában, mekkora titkokat, elfolytott érzéseket, be nem teljesült álmokat, de tény, hogy néhány évvel ezután rákot diagnosztizáltak nála. Nagyon sok fájdalom, testi és lelki kín kísérte a mindennapjait.

Én lassacskán növekedtem, átvettem néhány háziasszonyi funkciót tőle, de visszagondolva közel sem segítettem annyit és úgy, ahogy kellett volna. Sokszor kérdezte: mi lesz velem kislányom? És én erre mindig jókedvűen azt mondtam: meg fogsz gyógyulni mama. Aztán amikor már nagyon szenvedett, egyszerűen nem tudtam előállni a megszokott válasszal. Emlékszem, milyen keservesen sírt emiatt. De arra is emlékszem, hogy még be tudtam neki számolni az első csókról, odabújtam hozzá az ágyába, kicsit szégyellősen meséltem a randiról, és ő is kicsit szégyellősen hallgatta, de nagyon boldog volt. Nem sokkal ezután, egy március eleji hétfő hajnalon meghalt. Magával vitt egy csomó mindent, amire nagy-nagy szükségem lett volna, és nem csak gimnazista lányként, hanem jóval később is. Bár apám nagyszerű ember volt, és rettentő jóban is voltunk, a női énemhez nem tudott hozzászólni. Maradt nekem a képzeletbeli beszélgetés a mamámmal, a gondolatok játéka, vajon milyen lett volna hatvan, hetven évesen, leszúrt volna-e egy-egy választásomért, mesélt volna-e az ő szerelmeiről, mennyire szeretné a férjemet, mit szólna a lakásunkhoz, szeretné-e a virágaimat, eljönne-e velem az utazásaimra. Kilencven éves lenne. Nem tudom, hogy ha nem viszi el a rák, megélte-e volna ezt a kort. De legalább a gondolatával jó eljátszani, hogy azt mondhatom neki, Isten éltessen anyukám!

Az ember sok mindennel és mindenkivel képes szerelembe esni. Hogy én nálam ezzel a portugál dologgal hogyan volt, az egy nagyon hosszú írás témája lehetne, talán egyszer neki is fogok. De tény, sok mindenre kinyílt a szívem, ami ehhez az országhoz kötődik. Itt van például a Vista Alegre, ez az 1824 óta létező presztízs porcelán márka. Bevallom, a Herendin kívül ismertem a meisseni és a Rosenthal porcelánokat, néhány angol és francia márkát is, de a José Ferreira Pinto Basto által alapított cégről sokáig nem tudtam semmit. Egészen addig, amíg először nem utaztunk el Portóba, ahol sétálgatva, a híres Lello könyvesbolt tőszomszédságában meg nem láttam egy csodaszép kirakatot, tele álomszép porcelánokkal. Gyorsan le is fényképeztem, hogy aztán annak alapján utána tudjak nézni.

A második alkalommal Frankfurtban, az Ambiente szakkiállításon bűvölt el, nem is igazán a hatalmas és álomszép standjával, hanem egy végtelenül rokonszenves és türelmes porcelánfestő mester személyével, aki a vásár forgatagában is úgy dolgozott, mintha otthon ülne, a gyárban, a műhelyében.

 Naná, hogy beleástam magam ebbe a világba, és a netes kereskedelem előretörésének hála ( bár ki tudja, áldás-e ez, mert így persze időről időre könnyebben megcsapolom a bankszámlánkat, mintha üzletbe kellene mennem), már foglalkoztatott is, hogy veszek valami Vista Alegrét. Közben jöttek a márkával kapcsolatos fontos hírek, például, hogy 2018-ban harminc különböző díjat és elismerést kaptak a termékeik.

Az egyik legnagyobb presztizsű formatervezési díjat, a Good Desing Awardot elnyerte például a híres formatervező, Ross Lovegrove 2 porcelán lámpája, az E2H (Earth to Humanity) Nervi és Hryb.

A hófehér Utopia étkészlet a japán geometrikus minták és az origami finom utánérzetét adják, a Good Design Award mellett még további három elismerést kapott 2018-ban, köztük a Red Dot design díjat.

Ami engem illet, mindig vonzottak a színes üvegek, és a tavalyi lakásfelújítási rohamom utolsó lépéseként szükségét éreztem egy szép, rusztikus és persze színes vizespohár készletnek. Ez volt a tökéletes indok, ami miatt végre megvehettem azt a bizonyos Vista Alegrét. Így esett a választásom a Bicos Bicolorra, ami a korábbi színes üveg poharaik továbbfejlesztése, csodásan lehet játszani a színek egyezésével vagy különbözőségével; vagy a kehely színes, vagy a talpa, és az sem mutathat rosszul, ha közéjük vegyít az ember néhány egyszínű darabot. Ez a termék a German Desing Award elismerésben részesült, bár nem emiatt szeretek minden egyes alkalommal rápillantani a tálalószekrényemben, vagy épp a kisasztalon, ha vendégeket várok.

Amúgy, ha nem lett volna már eleve minimum három kávéskészlet a háztartásunkban, akkor habozás nélkül megvettem volna még a jellegzetes, és általam mindig megcsodált portugál utcakövezetek mintáját visszahozó Calcada Portuguesa készletet (amely amúgy szintén nyert többek között Red Dot design díjat is), de hát vannak határpontok, amikor az embernek megálljt kell parancsolnia magának.

Elképzelhető, milyen öröm volt, amikor a poharak csomagját kibontva egy icipici dobozban egy hűtőmágnest találtam, ezzel a szép mintával. Gyakorlatilag semmiség, de az biztos, hogy végleg megnyertek vele...