Ez a történet egy a virágról nem lesz hosszú, viszont tanulságos. A kezdetek egy kis, Atlanti óceáni szigetre nyúlnak vissza, és a sztori a Dunakanyarban végződik.

Történt, hogy hét évvel ezelőtt elutaztunk felfedezni az Azori-szigetek egyik gyöngyszemét, Terceirát. Csodás növényzet fogadott, amiben nyilván szerepet játszott a helyi klíma is. A hortenziák szemtelenül nagyok és szépek voltak, minden különösebb törődés nélkül, és ami sok más mellett különösen lenyűgözött, az egy óriási fukszia bokor volt. Odasettenkedtem a házhoz, és próbáltam észrevételen maradni, miközben letörtem róla egy ágacskát, hogy hazahozva talán meggyökereztethetem. Rémesen izgultam, hogy rajtakapnak, és akkor majd hogy magyarázom meg az akciót, de a kísértés erősebb volt.

A fülledt, párás időben a sok kirándulás részeként kétszer is felvánszorogtam a Monte Brasilra, amely nem éppen egy óriási hegy, de van emelkedő bőven. Először a legtetejét tűzte ki célul a férjem, másodszor pedig „csak” egy világítótorony közelébe akart eljutni. Hűségesen, de nem minden zokszó nélkül követtem. A második alkalommal már többször kértem pihenőt, és egyszer éppen ott ültünk le, ahol egy sárga-fehérre festett kis kápolna volt, előtte-mögötte a rézsűn pedig millió vadon növő, fehér liliom.

Spirituális élménynek sem volt utolsó, és ahogy ott pihengettem, néztem, hogy némely növény már elvirágzás után termést nevelt. A jó nagy, húsos magot először kibontottam, kíváncsiságból. Aztán egy másiknál úgy döntöttem, hazaviszem ezt is, bár semmi reményt nem fűzök hozzá, de ha már itt van és kifejtettem az óriási hervadt virágfejből, akkor velem jön.

Nem nehéz kitalálni, hogy minden gondoskodásom ellenére is kipurcant a fukszia ág, mire hazaértünk, a liliom termését pedig félretettem, és tényleg nem volt vele semmi szándékom. A férjem egy idő után megunta, és rákérdezett a lehangoló látványú, megbarnult kis golyóra, hogy kidobhatja-e. Mondtam, ja, akár ki is dobhatja, de inkább egy mozdulattal beledugtam a legközelebbi, éppen növény nélküli földes cserépbe.

A gumó persze kihajtott. Aztán elkezdett növekedni. Szép nagy hagymák fejlődtek ki, hozták a hosszú, keskeny leveleiket. Teleltettem őket, először otthon, a lépcsőházban, aztán kint a nyaralóban. Tavasszal ki, késő ősszel be, hosszú levelek megnőnek, aztán elszáradnak, szárakat visszavágom, és ez így ment éveken, egészen pontosan hat éven át. Virág egy szál se.

Idén tavasszal adódott némi összetűzésem a szintén hét éve, Madeiráról hozott szerelemvirágokkal. Hazajövetelük után egyet virágoztak, aztán azóta semmi. Mondtam nekik a pincében, hogy hölgyeim, ennek vége, ha idén nyáron sem produkáljátok magatokat, akkor vége, mert levélnövénynek egyáltalán nem vagytok attraktívak. Szóval irány a kuka, ha nem lesz itt valami! A liliomot megnyugtattam, hogy ő maradhat, elvagyunk mi ketten szépen a kertben, úgyis el félreeső zugban van az ő állandó helye.

A szerelemvirágból kettő július közepére pánikszerűen virágba borult. Nevettem is, mert őszintén szólva nem igazán hiszek abban, hogy a fenyegetés használ a növényeknél, de hát lám, most mégis van két szép, ráadásul fehér virágom.

Csak rutinellenőrzés volt a liliomnál, hogy minden rendben van-e vele, amikor a legnagyobb megdöbbenésemre egy erős és hosszú száron megláttam a bimbókat.

Történt ez akkor, amikor lehetőséget kaptam arra, hogy írjak egy utazási cikket Terceiráról, ami kapcsán felidéztem az összes szép emlékemet. Talán honvágya volt az én kis növényemnek, talán csak most jött el az ideje, mindenesetre ő volt az, akit elvárások nélkül hoztam haza és türelemmel viseltettem a hóbortjai iránt. Most már a fajtáját szeretném kinyomozni, de nem vagyok valami sikeres. A legközelebb az amazóniai liliomhoz áll, de a levelei kicsit mások. Különben is, hogyan szaporodhatna el így, vadon egy dél-amerikai növény egy portugál szigeten? Mindegy is, ebben a tikkasztó hőségben, amikor szinte bravúr a növényeimet életben tartani, egy régi ígéret valóra vált.
 Update:

közben egy facebook csoport szakértője beazonosította a szépségemet. Most már tudom, hogy ernyősliliomról van szó, amely az amarillisz félék családjába tartozik. Az egy másik történet, hogy idén először egyetlen virágot sem hoztak a korábban szorgalmas amarilliszeim, amelyből van vagy 5 hagymám. Lehet, hogy szerepet cseréltek?

Az utóbbi idők egyik legtalálóbb kommunikációs kampányelnevezésének tartom azt, amivel a portugál kereskedelmi és befektetési ügynökség, az AICEP Portugal Global promózza a lakberendezési szektorhoz tartozó termékeit. „Made in Portugal. Naturally” Azaz Portugáliában készült, természetesen. Amit lehet kicsit lazábban értelmezve úgy is mondani: naná, hogy portugál, de utalhat arra is, hogy szempont a fenntarthatóság, a természetes alapanyagok előtérbe helyezése is.

Vásároltam én már akkor is szép holmikat, amikor még nem kellett fürkészni a címkét, hogy vajon hol is készült az adott darab. Aztán volt egy olyan időszak, amikor rezignáltan tudomásul vettem, hogy szinte mindent valahol máshol gyártottak, mint ahonnan az adott márka származik. Ezek után, gondolom, nem csak számomra üdítő tény, hogy a kerámia, a lakástextil, a szőnyeg, az ágynemű, a lámpa, a bútor nem valahonnan Ázsiából hajózik be egy európai kikötőbe, hanem a kontinensünk délnyugati csücskében, szorgos portugál kezek készítik. Mi több, nem csak a portugál kézművesipar tradíciói vannak jelen ezekben a termékekben, hanem a kifinomult ízlés, a formák, színek, alapanyagok kreatív, ugyanakkor igazán magas szintű alkalmazásának a képessége is.

A világjárvány kitörése előtt is már erőteljes offenzívába kezdett az AICEP; a világ összes jelentős nemzetközi kiállításán standot nyitott a palettájukra felvett kis és nagy cégeknek, tervezőknek. De mi a teendő akkor, amikor a pandémia miatt az éppen csak útjára bocsájtott Portugal Home Week eseménysorozatot kétszer is törölni kellett a naptárból?(Guimaraesben egy ódon monostorban mutatták be 2019-ben a lakástextileket Fotó:©napiszussz) 

Válaszul létrehoztak egy klasztert az „otthon” szektorhoz tartozó cégek számára, és a közelmúltban elindítottak egy olyan kampányt, amely arra hivatott, hogy felhívja a külföldi piacok figyelmét a termékeikre. Személyes találkozások nélkül viszont még mindig nehézkes az ügy. Így aztán kerestek egy hangulatos öreg villát Portóban, berendezték a tereit a legkifinomultabb módon (ebben oroszlánrészt vállalt kurátorként az egyedi tervezésű designbútorairól ismert Luísa Peixoto).

 

A végeredményről nem csak pazar fotók készültek, hanem lehetőségünk van virtuálisan körbe sétálni a csodálatos terekben, és minden releváns tárgynál egy kattintással teljes információt kapunk a termék nevéről, gyártójáról, méretéről. Mintegy 60 cég termékeit mutatják be, azt gondolom, ezzel egyetlen kiállítási stand sem vetekedhet.

https://www.portugalnaturally.pt/en/showroom

 A magam részéről jó ideje nagy rajongója vagyok a portugál tárgykultúrának, de ez a sokszínűség, kifinomultság és óriási választék egyszerűen lenyűgözött. Az ötlet mindenesetre zseniális. Nincs kiállítás? Nincsenek kereskedelmi találkozók? Lépj be a virtuális valóságba, hajolj közel ahhoz, ami nagyon tetszik, aztán dönts. Nyilván nem feltétlenül mi, a magyar piac vagyunk a célcsoport. Így számomra már az is elegendő, ha gyönyörködhetek ezekben a látványokban. De azért titkon remélem, hogy lehetőségem lesz majd megkérni Isabel Quintast, aki a projekt „őrangyala”, hogy vele és Luísával járjuk be élőben is ezt az elvarázsolt kastélyhoz hasonló csodát.

fotók: © AICEP 2021

 

Húsz éve lassan, hogy meghalt az édesapám. Mesélt arról, hogy a második világháború végén fogságba esett és Szibériába vitték, de a teljes történetet egyben soha nem mondta el. Mozaikdarabkákat jutottatott nekem a múltjából. Hogy nagyon fiatal volt... Hogy olyan letargia lett úrrá rajta, hogy enni sem tudott, de valaki a vagonban vöröshagymát csúsztatott át neki időről időre, és attól kapott erőre, emiatt aztán mindig becsülte a hagyma erejét. Hogy a fogolytáborban rémesek voltak a körülmények... Hogy kását kaptak enni, és amikor meglátták a latrinán, hogy valaki szabályos székletet produkált, rögtön tudták, hogy "áruló", mert kapott rendes kaját... Hogy a 190 centi magasságával 150 centis járatban kellett dolgoznia... Hogy a szája szélén levő heg fagyásnyom, amikor a fogával beharapta az ajkát, és az odafagyott... Hogy nem írt a családjának, mert határozottan úgy érezte, hogy nem éli ezt túl, és nem akart bennük hamis reményeket kelteni... Hogy körülbelül 50 kilóra fogyott és beteg volt, amikor bő két év után feltették a hazafelé menő transzportra... Hogy a szedett-vedett ruhájában, amikor hazaért, a nagyapám el akarta zavarni, mert nem ismerte fel, és úgy kellett győzködnie, hogy ő az, a maga élő valójában... Kábé ennyi. Nem több, és nem kevesebb. Egyszer jött még fel a téma, amikor valamilyen járadékra lettek jogosultak az elhurcoltak, és elindult, hogy megkapja azt a szerényke összeget a nyugdíja mellé. Az ügyintéző kekeckedett vele, hogy tényleg jár-e ez neki, mire ő az erőteljes basszbariton hangján felvilágosította, hogy két évet húzott le Szibériában, szóval nem neki fogja itt bizonygatni a múltját. (Ez hatott...)

Aztán békésen, nem túl öregen halt meg 2001-ben. Találtam anno egy hangkazettát, ami egy kis diktafonban maradt, kipróbálta ugyanis, milyen emlékeket felmondani szalagra. Ott kifejtette, hogy soha nem hitte volna a fiatalkora után, hogy ennyi ideig fog élni. 78 éves volt amúgy.

És most itt ez a dátum: március 26., egy olyan egybeesés, amitől szinte eláll a lélegzetem. Olvasom a minap a neten, hogy nyilvánossá váltak a szovjet táborokban raboskodók adatai. Na, próba szerencse, már csak apám miatt is, rákattintok a linkre, hátha megtalálom. Elsőre kihozza a kereső. Ott a ciril betűvel írt dokumentum, az átfordítás, az adatok. Fogságba esett 1945. március 26-án, Zala megyében. Alig múlt huszonkettő... Majdnem egy héttel azelőtt, hogy Magyarországon befejeződött volna a háború. A 245-ös láger foglya. Szabadult 1947 nyarán. 

Fakó papírok, algoritmus által megfejtett szövegek, napra pontosan 76 évvel ezelőttre visz vissza.

Soha nem jelentett különösebb gondot számomra az, hogy szavakba öntsem a gondolataimat vagy az érzéseimet. De most ez sok. Túlnő rajtam. Leragadok ott, hogy miért épp a fogságba esésének a napja körül jön szembe velem a múltja. Érzem, hogy mennyi ki nem mondott gondolat maradt benne, és hogy most mennyire mélyen érintené ezeknek az adatoknak a nyilvánosságra hozása. Hogy visszakapna ezzel valami aprócska morzsát a tőle elrabolt időből. Így hát az ő nevében is hálás vagyok...

Akik szeretnek utazni, mostanság jobbára az emlékekből élnek. Mint ahogy mi is. Ülök a home office-ban és felüdülésként a korábbi fotóinkat nézegetem. Ilyenkor persze mesélhetnékem is támad, például arról, hol lehet Velencén kívül gondolázni egy jót.

Valójában, ami Aveiroba vonzott minket, az a csíkos tengerparti nyaralók látványa volt. Portóban időztünk, valamikor a nyár elején, és alig több mint egyórányi kényelmes vonatozással el is értünk a városba, amelyről mellesleg tudtuk, hogy van egy lagúnája, ahol gondolák közlekednek. Előítéletesen azt gondoltam, a velenceinek ez csak egy gyenge másolata lehet, és nem is fordítottam rá túl sok figyelmet. Persze a sokadik portugál utazásunk kapcsán már tudhattam volna, hogy ebben az országban nincs helye az előítéleteknek (nem mintha bárhol lenne, de gyarlók vagyunk, ugyebár...), és semmi nem feltétlenül az, aminek előre elgondoljuk. A szép még szebb, a szín még színesebb, az óceán még kékebb, az eső makacsabb, az emberek morcossága mögött pedig nagy szív és jó humor rejtőzik. Szóval az ismeretlen terepen való némi tévelygésünk után egy rokonszenves öregúr taxijában kötünk ki, akinek a portugál alapszókincsünkkel próbáljuk elmagyarázni, hogy a városközpontba mennénk, a lagúnákhoz. Néz ránk, gondolkodik, aztán kérdő hangsúllyal mondja: gundula? Kell pár másodperc, amíg dekódoljuk, hogy a mi o betűnk a portugálban sokszor u-nak hangzik, és hogy a gondolára gondol. Rábólintunk: gundula, bizony!

Egy nyüzsgő rakparton egymást érik a hajók, mi épp kiugrunk a taxiból, és máris indul velünk az egyik motoros gondola, ami egyszerre városnéző túrára és kultúrtörténeti utazásra visz. Kiderül, hogy Aveiro fekvése folytán kereskedelmi központ volt már az első évezred végén, és hogy a sólepárlók és -raktárak tették szükségessé a város tengerparti részén a kis csatornák kialakítását, a sót a súlya miatt ugyanis hajókon szállították. Bár manapság ez az ágazat már csak nyomokban van jelen, a város vezetése nem engedi átalakítani vagy elbontani a műemlékekként nyilván tartott raktárakat és kis üzemeket.

Megtudjuk továbbá, hogy mintegy 15 000 diák tanul Aveiro egyetemén, és hogy a város gazdasági tevékenysége a kerámia iparra alapul. A gondolázás éppen annyi impulzust ad, hogy utána nagy kedve támad az embernek sétálgatni az utcákon, és eljátszani a gondolattal, hogy vajon az 1900-as évek elején miféle gazdasági csoda teremtette meg itt a pénzügyi alapot ahhoz a sok-sok csodálatos szecessziós és art deco épülethez, amelyekbe lépten-nyomon beleütközünk.

A „csíkos házak” már egy másik történet. Aveiroból az óceán felé haladva jobbra a Praia da Barra, balra a Praia da Costa Nova irányába kanyarodhatunk; két csodás tengerpart, üdülőövezet, strand, szóval minden, amire egy nyaraló vágyhat. A színes csíkos homlokzatú házak olyan karaktert adtak Costa Novának (ami közigazgatásilag már Ilhavohoz tartozik), amely révén nemzetközi ismertségre tett szert. Az épületek üde színfoltja fotózásra csábít, hirtelenjében nem is találnánk ennél jobb hátteret, ha csak a sárga homokos, dűnékkel szabdalt tengerpartot nem tekintjük annak.

Letelepedni a vízpartra azonban jónéhány kilométerrel északabbra szántuk rá magunkat, félúton Porto felé. A csíkos motívumból Espinhoban sem volt hiány: a strandon – előszezon lévén – még ki tudtunk bérelni egy kellemes árnyékot adó kis kabint (amiket amúgy családok egész hónapra bérbe vesznek), ahol aztán egyéb inger nem ért minket, csak a szikrázó napfény, az Atlanti-óceán moraja és a viszonylag erősen fújó szél.

Annyira tökéletes volt minden, hogy muszáj volt ebbe egy kis stílustörést vinni, és rendelni egy jeges – spanyol eredetű – sangríát...

Ahogy a tavasz előszobájába léptünk, a különböző ültethető növények piaca is megélénkült. A David Austin rózsák rajongói is lélegzetvisszafojtva várták az esztendő újdonságát, és akik úgymond rákattantak a rózsák ültetésére és nevelésére, tudják, milyen nehéz ellenállni egy újabb szép fajta beszerzésének.

• 
• 

Az újdonság bemutatására ennek a hétnek az elején sor is került. És valljuk be, hűen az előzményekhez, ennek a filozófiáját is remekül felépítették. A korlátozott példányszámban elérhető halványsárga illatos szépség a Nye Bevan (Auspital) nevet kapta, amellyel annak a munkáspárti politikusnak állítottak emléket, aki a II. világháború után megszervezte a nemzeti egészségügyi ellátást (NHS). Minden eladott új rózsa árából 2.5 fontot az NHS, illetve más egészségügyi jótékonysági szervezetek támogatására fordít a kertészet. Ezekre az intézményekre a pandémia során óriási teher hárult, a virágnemesítők pedig így próbálnak meg segíteni, és kifejezni a nagyrabecsülésüket. Gyönyörű, a tematikához illő grafikát készítettek a csomagolásra, és útjára bocsátották a 2021 rózsáját úgy, hogy akkor is emlékezhessünk ezekre a járvány sújtotta időkre, amikor már majd csak rossz emlék lesz mindez (remélem). 

Miután tavaly késő ősszel ötféle David Austin rózsát vásároltam egyenesen az angliai kertészetből (és erről írtam is egy posztot: Angol rózsa postán, amely irodalomra is tanít), gondoltam, nosza, legyünk részese ennek a nemesítésnek... Arra viszont nem számítottam, hogy a Brexit a rózsák értékesítésébe is begyűrűzik. A honlapon olvasható, hogy az EU-s webshop működését felfüggesztették, és bánatos mondatokkal magyarázták el az odalátogatónak, hogy mi a helyzet, és hogy dolgoznak ugyan azon, hogy újra szállíthassanak az Európai Unió országaiba, de a megoldást még nem látják... Nos, szomorkás mellékszála ez a Brexitnek számomra, meg sok David Austin rózsa-rajongónak is. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy kimenjek gyorsan a kis nyaralónk kertjébe, és ellenőrizzem, hogy a szabadgyökerű tövek szépen megeredtek-e. És hát igen. Nye Bevan nélkül is lesz elég illat, szín és szirom a kertben.

Fotók: Davis Austin Roses

 

Ritkán találkozom olyan, az adott kor néhány felvetésére egyszerű választ adó példával, mint amiről most írok. Egy fantasztikus, moduláris ház, amely igény szerint bővíthető, szűkíthető, felállítható a legkülönbözőbb terepviszonyok közepette, és bár tetőt képez a fejem fölött, de ha úgy támad kedvem, eggyé válhatok általa a természettel.

Amúgy erős érzelmi kötelék fűz a kis házunkhoz a Dunakanyarban, de a Cabin ANNA elementáris erővel vonz. És ha lenne egy telkecském valahol, erdő közepén vagy víz partján, nem szeretnék semmi másban lazulni, mint ebben.

De nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt az amúgy lapra szerelhető formában is megvehető épületet, ami egy holland tervezőműhely terméke.  Caspar Schols építész legelőször az anyukája számára tervezett egy kerti házat (Garden House), még 2016-ban, ami egycsapásra meghozta az ismertséget a fiatal szakember számára. Számos építészeti és design díjjal jutalmazták a koncepciót, és mindehhez egy hároméves ösztöndíjat (2016-2019) is kapott a tekintélyes londoni Architectural Associationtől.

„Miközben belemerültem az új életembe Londonban, eljátszottam annak a gondolatával, hogy a Garden House alapjaiból kiindulva valami újat alkossak. Szerettem volna egy eladható, teljességében lakható házat, ami lapra szerelhető, és a világon bárhol újra és újra felállítható. Szerencsémre találkoztam olyan emberekkel, akik támogattak ebben, és nem csak szavakkal, hanem hajlandóak voltak pénzt is befektetni az új projektbe, ami az ANNA nevet kapta” – nyilatkozza Gaspar a saját honlapján.

Az ANNA-történet aztán gyors egymásutánban izgalmas fejezetekkel bővült különböző, logikailag egymásra épülő modellekkel, míg el nem készült a Cabin ANNA. A ház alapanyagául kezeletlen vörösfenyőt használtak, a belső térbe világos színe és szépsége miatt sok nyírfa került. A ház 26 elemből rakható össze, amelyek közül a legnehezebb sem több 500 kg-nál. Gaspar Shcols szerint három ember nagyjából öt nap alatt össze tudja állítani a Cabin ANNA-t, szétszedéséhez még ennyi idő sem kell, három nap alatt végezhetnek vele.

Hogy mi lehet egy természetet szerető, kényelemre vágyó ember számára ebben a faházban a legvonzóbb? Biztos más és más szempontok fontosak személytől függően, de számomra az, ami a leginkább megragad benne, az a természettel való összeolvadás lehetősége. Ha szeretném meleg nyári estéken az ágyamból számlálni a csillagokat, megtehetem. Ha kint reggeliznék a szabadban, de kényelmes vagyok, akkor a konyha és az étkező körül csak el kell tolnom a falakat. Ha variálnám a fényben úszó és árnyékos helyeket, a különböző modul rétegek lehetőséget adnak rá. A kint és bent fogalma gyakorlatilag elmosódik, csupán a személyes kényelmi szempontok szabnak korlátokat.

Schocls azt vallja, hogy minden emberi lény strukturálisan kapcsolódhat a természethez a dinamikus otthontervezés révén. Döntsük el, hogy ez a jelen igénye vagy egy szemléletformáló, jövőbe mutató, és nagyon szerethető törekvés.

 

Forrás: https://www.cabin-anna.com

 

 

 

Késő este sokáig néztem az ablakból a hóesést, amiből idén télen nem jutott még túl sok. Szép volt és békés, mégis örömteli kontrasztot jelentett reggel egy Portóból érkezett e-mail. Tavaszi hangulatot idéz meg a Jetclass, és ha másért nem, hát hangulatjavítóként feltétlen érdemes a figyelemre.

A portugál márkáról annyit érdemes tudni, hogy éppen húsz éve, 2001-ben kezdte meg a működését Porto közelében. A mintegy 20 000 négyzetméteres gyárukban készülnek azok a neoklasszikus stílusú bútorok, amelyek luxus enteriőrökben mutatnak igazán jól. Nem lenne érdekes a történet, ha megállnánk itt, ám a Jetclass kivételes érzékkel ötvözi a portugál hagyományokat, a klasszikus designt és a modern formavilágot, ezért jelent vizuális kalandot a bútoraik szemrevételezése. Óriási szerencsémre személyesen alkalmam nyílt erre még korábban, így állíthatom, hogy a méltán népszerű, letisztult vonalakat és színeket képviselő skandináv design mellett ennek a stílusnak is helye lehet az otthonainkban. Még akkor is, ha történetesen nem rendelkezik valaki grandiózus terekkel. Lekerekített formák, finom visszakacsintás az art deco felé, nemes alapanyagok, azaz prémium minőségű textilek, sok bársony és gyönyörű rajzolatú faanyagok – valahogy úgy vagyok vele, hogy ha nem is a teljes berendezést, de egy-egy szép elemet nagy boldogsággal tudnék a saját otthonomban is.

De akkor nézzük, hogy Maria Joao, a márka igazán kedves sajtósa milyen tavaszt idéző látványokat küldött.

Ahogy a nyitó fotó remekül illusztrálja, élettel teli színekkel, erőteljes, nagy mintákkal és olykor szokatlan anyagokkal visznek egyediséget az alapvetően kényelmet sugárzó berendezésbe. A petrol zöldtől a liláig, a rattantól a bársonyig a kombinációk és az árnyalatok száma szinte végtelen. A friss hatás fontos, nem taglóz le a látvány, sokkal inkább hívogat, és tényleg a tavaszt sejteti. Engem mondjuk „kiegészítésként” elvarázsol az ablakon keresztül feltáruló Porto és a Douro folyó látványa, de ez már egy másik történet...

S ha már új inspiráció érkezett, fellapoztam azt a korábbi albumot, ahová a kedvenc Jetclass képeimet mentettem el. Mutatok néhányat, amelyek a leginkább jellemzik ennek az izgalmas márkának az arculatát.

Szerelembe esni a rózsákkal nem nehéz. Hogy az én szeretetem mikortól eredeztethető, azt nem tudom, de azt igen, hogy az édesapám ültetett számos rózsatövet a verőcei kertünkbe, aztán hazahozott nekem belőlük egy-egy szálat azért, hogy megörvendeztessen vele.

Így egyszerre szeretem magát a növényt és benne apám emlékét. Mostanra azonban elérkezett az ideje annak, hogy frissítsem az állományt. Erre az elhatározásra rásegített, hogy a Covid miatt a szokásosnál jóval több időt töltöttem a kis nyaralóban.

Egyszerű-e vajon rózsát ültetni? Nyilván az. Egyszerű-e választani a nagy kínálatból? Talán egyeseknek igen, de ami engem illet, elveszett voltam, amikor döntést kellett hoznom. Főleg azért, mert egyszerre szerettem volna mindent, színeket, illatokat, szépséges fajtákat, viszont tudtam, hogy a rózsa igényli a törődést, időt kell rá szánni, ráadásul a kertünk talaja sem éppen ideális a nemes növények neveléséhez.

Mivel egy ideje nagy rajongója vagyok David Austin rózsáinak, leszűkítettem a kört, és az angliai webshopban kezdtem nézelődni (nem mintha nem lennék nagy rajongója a hazai kertészeteknek, de itt nem volt mellékvágány, ami más vásárlás felé tereljen). A szabadgyökerű töveket késő ősszel, novemberben és decemberben árulják, mert ez az ideális időszak az ültetésükre. Gondoltam, azért az angoloknak könnyű, decemberben náluk ritkán fagyos a föld, de egy gondolatbeli sprintet levágva döntéseket hoztam. Kiválasztottam a helyeket, hozzá színeket, ez volt a legfontosabb sorvezető. Mondhatom, maga volt a nagy kaland, ahogy a számos nemesített szépség között választásra bírtam magamat.

A növény tulajdonságainak sora persze meghatározó szempont volt, de mit tagadjam, bizonyos esetekben nagyban befolyásolt az elnevezés. Itt van például az egyik kedvenc brit színésznőm, Judi Dench. Ha rózsa formájában a kertem vendége lehet, akkor őt nem hagyhattam ki. Egy barackos-narancsos árnyalatú, teaillatot árasztó bokorrózsa, amely alapvetően ellenálló sok kártevővel és időjárási viszontagsággal szemben. Ő (Dame Judi Dench) lett tehát az első választás.

A Charles Darwin nevét viselő rózsát elsősorban a szép formájú, sárga virágzata miatt választottam, és közben az is kiderült, hogy a híres természettudós Shrewburryben (Shropshire) született, egészen közel a David Austin kertészethez. (Itt most hosszasan írhatnék magáról Austin mesterről, aki maradandót alkotott a rózsanemesítésben, és csak néhány éve távozott az élők sorából, de akkor nem marad időm a növényeire, szóval talán majd egy másik alkalommal, mert feltétlenül érdekes a története.)

Ugyancsak a szín és a szirmok voltak a meghatározóak a Queen of Sweden kiválasztásakor, nem annyira az a Krisztina királynő, akinek emléket állít, pontosabban annak a megállapodásnak, amit 1654-ben Cromwellel kötött. A virág halvány barackos rózsaszínben bomlik ki, és aztán elmélyül az árnyalata, így arra gondoltam, hogy a május végéig virágzó bazsarózsáknak jó társasága lesz.

Gyönyörű, pink színe van a The Mill on the Flossnak, ő lett a szomszédja a királynőnek. A neve George Eliot 1860-ban publikált regényét idézi, amit mi Vízimalomként ismerhetünk. A főhős Maggie Tulliver története felkeltette az érdeklődésemet, így aztán már tudom, hogy a korán a nyakunkba szakadó téli sötétségben mi lesz az egyik olvasmányom.

A bokorrózsák mellett egy futót is muszáj volt vennem, mert lelki szemeim előtt láttam, ahogy a kis házikó ablakrácsát ellepik az illatos narancsos-sárgás rózsafejek. Szóval kerítettem egy nagy kaspót, amibe a Bathshebát szántam. A virágok látványa és a mézes-mirhás illat ígérete igazán beindították a fantáziámat. Ehhez jött még egy újabb irodalmi csemege, Thomas Hardy Távol a világ zajától regénye; ennek a hősnője Bathsheba, akinek a karaktere rokonszenves nekem, szóval a szellemisége csak hadd lebegje be a házat!

Felvetődhet a kérdés, hogy miként ér ide postán ennyi növény, átvészeli-e az utazást, és könnyű-e utána elültetni. Mondhatom, minden egyes mozzanatában pozitív élményben volt részem. Egyrészt remek ültetési útmutatókat kínál a https://eu.davidaustinroses.com/, van leírás is, videó is, mind a szabadgyökerű, mint a konténeres növényekhez. Másrészt művészi szintre emelték a postázást. Szép grafikájú, natúr színű, újrahasznosítható papírzsákban küldték a növényeket, egy stylist-iparművész ismerősöm, amikor meglátta az erről készült fotót, meg is jegyezte: ugye már a csomagolás is öröm? Nos, igen, igazság szerint egyelőre még szívem sem volt kidobni a papíros kukába, mert olyan szép...

A belső csomagolás is mellőzi a műanyagot; a fólia szerű zsák, ami a rózsákat védte, sőt, még az is, amiben az ültetési útmutató volt, komposztálható holmi, ahogy a feliraton olvasható, burgonyából készült. (Miért nem hallottam erről a lehetőségről még?)

A lényeg, hogy minden együtt volt, sőt, gyökereztető mikorrhiza gombát is rendeltem, meg hát olyan tápot, amit majd tavasszal kapnak a szépségek, hogy távol a születési hazájuktól is otthon érezzék magukat. (Ez persze csak móka, tudom, hogy jók az itt kapható tápok is, de praktikusnak tűnt egy csomagban megkapni mindent.)

A szabadföldbe került töveknek a férjem kiásta a kb 40x40 cm-es gödröt; nem mondom, hogy könnyű csata volt (egyrészt én hadakoztam vele, hogy ne hagyja abba, másrészt ő küzdött meg a kövekkel és a ki tudja, honnan hová futó nagy gyökerekkel). De végül „mindenki” a helyére került, megkapták a megfelelő beöntözést, és ezzel a lendülettel el is köszöntem a kiskertemtől. Most aztán hónapokig izgulhatok, hogy Judi, Charles, a Queen meg a többiek hajlandóak-e nekem jövőre örömet szerezni. Régen vártam már ennyire a tavaszt akkor, amikor még a tél sem köszöntött igazán be.

Fotók: Davis Austin Roses, Napiszusszanás.blog