Ez most nem szusszanás, sokkal inkább szisszenés. A tiszteletről. Hogy valaki, akit nem ismerünk, milyen tiszteletet tanúsít felék. Nem szeretek ráülni az önostorozó, nálunk minden rossz, pocsék nemzet vagyunk hullámra. De azért megszenvedem néhány alapvető érték elvesztését. Ilyen a tisztelet is.

Nemrégiben például egy kis mátrai faluba visszavonult, igen művelt, és még mindig aktívan dolgozó orvos házaspárral beszélgettünk. Kati azt mondja, a hatvanas éveiben járva, hogy már régen nem karrier van, hanem az adott és meghatározott munka. Mindegy, hogy mit csináltál előtte, mit értél el, mennyi tapasztalatot és tudást halmoztál fel, a munkában, amit végeznie kell, csak az számít, hogy az adott körülmények között mit tud felmutatni. A férjének, aki egyetemi tanszékvezető is volt, 70 éves korában olyan közeget próbáltak találni, ahol még számít az orvoslásban eltöltött bő negyven éve során felhalmozott tudás, ahol tisztelik mindezt. Egészen Kínáig mentek, ahol egy rangos magánegyetem távoktató professzora lett János.

Ez az előzménysztori, aminek kapcsán érzékenyebben reagálok mostanság a tisztelet megadására. Aztán kapok egy e-mailt a sportakadémiai címemre. Ebben felajánlanak publikálható tartalmakat a honlapunkra. Rendben, gondolom, ez is egy, a tucatjával kiküldött, nem célzott maileknek, ha belenéztek volna a website-unk tartalmába, tudnák, hogy nem mi vagyunk az ő embereik. Az ilyen levelekre nem szoktam válaszolni, mivel tudom, hogy minden sport témájú weboldalt felkeresnek próba-szerencse alapon. Néhány nap múlva Sz. T. újabb levelet küld, ismét a személyes e-mail címemre, érdeklődik, hogy mi a döntés. Gondolom, hm, kitartó, de annyira nem, hogy megnézze, kit, mármint milyen platformot is bombáz a számunkra teljesen testidegen, sportfogadásokat kiszolgáló tartalmaival. És aztán jön az orra koppintás. Újabb levél, az én nevemre, de a következő megszólítással: Szia neka.hu! És a felszólítás, hogy tíz napja várja, hogy kapjon választ, és ha nem kell az általa felajánlott cikk, akkor legalább tiszteljem meg azzal, hogy válaszolok. Egy másodpercig szarul érzem magam. Én is utálom ugyanis, ha válasz nélkül hagyják a leveleimet. No de a tisztelet? Hogy én adjak tiszteletet, amikor kikeresi a címemet, tudja a nevemet, mégis egy weblap címével szólít meg? És még csak annyit sem néz meg, hogy egy utánpótlással foglalkozó sportoldalon nincsenek spotfogadást támogató cikkek, mégis forszírozza a megjelenést?

Persze válaszolok, a tisztelet jegyében.

Keserű szájízzel.

Kioktatás nélkül, pedig nagyon bizseregtek az ujjbegyeim egy jó kis riposzt megírására vágyva. A legbánatosabb az egészben, hogy úgyis hiába lett volna. Letűnik egy kor, és elmúlunk vele mi is.

Fotó: Pixabay