Csodálat és megvetés jellemezte apám kapcsolatát a két bátyja közül a fiatalabbal, aki második gyerek volt a sorban (az első, László jelleme, szöges ellentéte volt az egy évvel fiatalabb öccsének), aztán következett négy lány, majd legvégül apám, Gábor után tizenhat évvel. Ez csak azért érdekes, mert a korkülönbség ellenére különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Gábor szerethető bohém (és javarészt bosszantóan megbízhatatlan) volt a végletekig, apám precíz, beosztó, megfontolt. A humorérzékük azonban valóban egy tőről fakadt. Olyan hosszan és kitartóan tudták egymást ugratni a legnagyobb hahotázások közepette, hogy érteni vélem, miért lett számomra a létezés nélkülözhetetlen eleme a humor.

A nagybátyám, Boda Gábor szobrász volt, és apu véleménye szerint sokkal többre is vihette volna, ha egy kicsit szorgalmasabb. De Gabi bácsi egy-egy nagy megrendelés teljesítése után bevette magát például a Belvárosi Kávéházba, ott sakkozott naphosszat, és meghívott egy italra boldog boldogtalant. Amikor elfogyott a pénze, szűkösebben élt, nem nagyon zavartatta magát. Ennek ellenére fennmaradt az utókornak néhány nagyobb munkája, amelyek főleg épületek homlokzatait díszítik. Emlékszem, amikor elkezdték bontani anno a Magyar Optikai Műveket, apu pánikszerűen rohant a Csörsz utcába, hátha még láthatja és lefényképezheti az oda készült szobrokat, és nagyon csalódott és szomorú volt, amikor már csak romokat és törmeléket talált.

A nagybátyám egyébként engem is lenyűgözött. Szép ember volt, csodás orgánummal, óriási mesélőkedvvel. Tetszett, ahogy anekdotázott, ahogy beszélt mindenről, a múltról, a politikáról, személyes kapcsolatairól a kultúrális élet olyan figuráival, akiknek a nevét csak a könyvekből ismertem.

Máig szeretem ezt a fotóját, ami ősrégi már, de a művésztelepen ábrázolja őt, és annyi mindenről szól, ami már elmúlt, hogy mindig elidőzök előtte. Így történt, hogy felelevenítve az emlékét láttam meg: a napokban volt negyven éve, hogy meghalt, 76 éves korában. Gondoltam hát, álljon itt néhány sor róla, emlékezésként, és néhány sor tőle is... A Nyugat folyóirat 1934-ben, tehát 90 éve megjelent egyik számában (amelyben egyébként egy versét is publikálták) így írt magáról (s többek között nagyanyámról és nagyapámról):

„...Apám Boda János, hetedik gyerek családjában – ikerrel jött... Anyám, nagybányai Józsa Anna, hetedik gyermeke családjának – ikerrel jött. Ő is!...
Tőlük születtem én, három foggal és háromévi némasággal...
Kilencéves koromban egy véreb beoltott. A négy polgári iskola nehéz elvégzése után Apám szakácstanoncnak adott. Indokolta, hogy újabb háború esetén nem kerülök a tűzvonalba...
Három hét múlva már telefonműszerész-tanonc voltam. Nyolc hónap múlva ott hagytam, hogy egy gipszszobrász-műhelyben a szobrászat mesterségét megismerjem. De mivel az «isme» csak kiskocsihúzásból állott, elszegődtem a fővárosi iparrajziskolába, hol velünk kezdődött meg a rendszeres tanoncoktatás-nevelés.
Tizennégy hónap múlva már az iparművészeti iskolán vagyok. Ezen időpontig három szerződésbontást és ugyanannyi kitagadást éltem át.
Ebben az iskolában sem jutottam tovább egy évnél, amennyiben az összes elméleti tárgyakból elbuktam, a szobrászatból, pedig kitüntető elismerést kaptam. Ismételni kellett volna az évet, tehát fölvételiztem a képzőművészeti főiskolára, ahová „levél” nélkül felvettek. Négy évét elvégeztem, utána három évig a művésztelepen voltam dr. Medgyessy Ferenc szobrászművész úrnál. Jelenleg ismét a főiskolán vagyok, mint továbbképzős szobrász.”