Mi lehet a közös egy, az 1100-as évek végén született matekzseniben, a madarakban és egy erzsébetvárosi tetőtéri műteremben dolgozó nőben, aki ötéves kora óta egy dolgot mindig biztosan tudott, hogy festőművésznek született... A választ Szabó Ágnes személyében kereshetjük, akit egy véletlen sodort elém. Előbb vettem tőle egy festményt, majd évekkel később megkértem rá, mesélje el az életét.

A korábbi életünk járvány okozta belassulása miatt sokkal többet vagyunk otthon, mint korábban. Amit én, személy szerint nem is bánok. Télen például valóságos madárbisztrót nyitottunk az erkélyünkön, ahová a szomszéd diófájának az ágai már szinte teljesen átlógnak. Így könnyen rájuk lehetett akasztani mindenféle madárétket, a balkonládák is átlényegültek tálalópulttá. Délelőttönként vagy ebédidőben sokat álltam a függöny mögött, kukucskálva, hány madárka jön, mely fajták, milyenek az étkezési szokásaik. Gyönyörködtem a könnyedségükben, a tolluk színének változatosságában, a karakterek különbözőségében. A terápiás madárszemle értelemszerűen megszűnt a tavasz érkeztével, és most, a nyárba fordulva a vizuális élmény átváltott akusztikusba: hallom őket, itt vannak, dalolnak, kommunikálnak, csak épp a lombok rejtekében.

„Tudod, hogy sokan félnek a madaraktól?” – teszi fel a számomra meghökkentő kérdést Ági, akit a madarakat, szárnyakat, tollakat ábrázoló festményei kapcsán ismertem meg. De aztán elkezd mesélni róluk. Hogy a madarak társadalmában megtalálhatjuk szinte az összes karaktert, amelyet az embereknek tulajdonítunk. Van szép, csinos, kecses, esetlen, hiú, irigy, bölcs, szelíd, ostoba, gonosz, gondoskodó, családszerető, magányos, hűséges és csalfa. Ezen túl a mitológiában ők valamiféle közvetítők, ráadásul a madarak az evolúció során a dinókból alakultak ki, így talán sokkal hosszabb utat tettek meg, mint a homo sapiens. Ági mesél, de talán helyesebb megfogalmazás, ha azt mondom, tűnődve mond el dolgokat. A gondolatok mélyek, a szavak érthetőek és tiszták, a mondatok egyszerűek. Ahogy a személyiségéből jön.

Az isteneknek szánt türelmes munka

Az ember azt gondolná, hogy egy festőművészt meg tud fejteni a képein keresztül. Adott egy látvány- és formavilág, amelyek jellemzik őt. Szabó Ágnessel egy kicsit azért bajban lennénk, mivel nála minimum három témakört határozhatunk meg. Az első az állatok – főleg a madarak – és a növények, a második az anatómiai részletek ábrázolása, a harmadik pedig az absztrakt, nonfiguratív világ. Ezek jól elhatárolható területek, de van még számos megjelenési forma a palettáján, például a tükörmozaikok vagy éppen a vászon helyett tükörre festett képek, de izgatja a tarot kártyák szimbolikája is.

„Nem tudnám önmagamban ezeket a világokat különválasztani. Ez mind én vagyok, és mindig megvan a maga oka annak, hogy mikor milyen témához nyúlok. Azt mondanám, hogy a festészet számomra nem egy egyenes vonal, hanem mondjuk olyan, mint egy hajfonat, felveszek egy-egy újabb tincset, hozzáfonom az addig meglévőhöz. Persze egy kicsit mániákus vagyok, ezért is festek olyan részletgazdagon, de számomra fontos a festészet monotonitása. A mozaikozásra mondták, hogy az isteneknek szánt türelmes munka, hát ez is benne volt, hogy megtanultam ezt a technikát, és készítettem tükörmozaik darabkákból műveket” – mondja Ági, amikor megpróbálok a képei mögé pillantani.

A festészethez kapcsolódó útja mentes volt minden kételkedéstől. Nem azért próbált ki számos más dolgot is a társművészetekben, mert nem volt biztos önmagában, hanem mert mindig érdekelte az átjárhatóság a területek között, néha pedig a magánélet fordulatai bizonyultak erős befolyásoló erőnek. Meséli, hogy már ötévesen festő akart lenni, minden reggel, ahogy felkelt, leült rajzolni, de azt nem tudja, hogy ez a késztetés honnan érkezett. Győrben született, de gondolkodás nélkül ment Budapestre középiskolába, az úgynevezett „kisképzőbe”, ahová elsőre felvették, majd ugyanúgy elsőre bejutott a Képzőművészeti Főiskolára is. Tizennyolc évesen férjhez ment egy filmrendezőhöz, amiből aztán nem lett hosszú házasság, viszont bekerült a filmes világba, amely a későbbiekben még visszatért az életébe. Mondja, hogy nem lett volna szabad megházasodnia ennyi évesen, hiszen gyerek volt még, de a családja nem tartotta vissza, így aztán öt év után el is váltak. Közben tanult, elvégezte a mesterképzőt, művésztanári képesítést szerzett, és diplomázott intermédia szakon is.

 Párhuzamos valóság

Ha meg szeretnénk érteni Ágnes művészetet, ez az intermédia vonal fontos nyom lehet. Ahogy elmeséli, abban az időben, amikor a főiskolára járt – tehát a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje táján –, egy művészeti forradalom zajlott, amibe óhatatlanul belekeveredett, noha egyáltalán nem tartja magát forradalmárnak. De nagyon izgatták az új technológiák, azok az irányok, amelyek nem sorolhatók be sehová. A konceptualizmusban például az, hogy a gondolat maga a művészet, a megvalósítás, a kidolgozás vagy a projekt leszervezése pedig a művész dolga.

„Sokan az absztrakt művészethez is úgy közelítettek, hogy például azt a festményt ők is meg tudnák csinálni, pedig az absztrakt a szabadság megéléséről szól. Számomra a festészet egy párhuzamos valóság, amely az én személyiségem szűrőjén megy keresztül. Én ebből a pozitívat jelenítem meg, nem akarom a rosszat ismételni, mert manapság olyan sok rossz van a világban. A festészet a közegem, mindig is az volt. Hogy keresem a kiterjesztéseket, az csak egy ráadás. Amikor a művészpálya felé vettem az irányt, noha az anyukám támogatott, volt, aki szeretett volna lebeszélni róla, és alternatívaként valami ‹rendes› foglalkozás felé terelgettek. Ez volt a kertészet. Talán innen a vonzódásom a növényekhez, az édenszerű, buja zöldekhez. Mert bár kertész nem lettem, de a virágokat és a növényeket nagyon szeretem. Ahhoz pedig egy nehéz magánéleti periódus kellett, hogy úgy harmincéves korom táján felvegyem úgymond a hangya perspektíváját, és a füvek között megbújva, apró lényként, nem az egoizmustól, hanem az alázattól vezetve, szinte a senki földjéről szemléljem a világot. Ebben az időszakban festettem sok képet, aminek a fű a témája” – tér rá Ági a természettel való szoros kapcsolatára, amely egyszerre valóságos és szimbolikus is.

Innentől már csak egy lépés a madarak világa, noha közben a festészet mellett volt egy másik aktív élete is. Dolgozott reklámügynökségeknél art directorként, ahol a filmes szakmai is felfedezte őt, és így kapott látványtervezői felkéréseket. Az egyik ilyen legnagyobb munkája a Mundruczó Kornél rendezte Szép Napok volt, amelyet a Cannes-i filmfesztiválon is bemutattak. Azt mondja, az életnek nem azon az oldalán akart lenni, ahol a néző van, hanem ahol az alkotó, és meg akarta tanulni a vizualitás spektrumait. De a nagy projektek közben is festett, lehetőséget kapott például arra, hogy bizonyos időszakokban a kecskeméti művésztelepen dolgozzon, ekkor nyerte el a Derkovits-ösztöndíjat.

Fibonacci és a kolibrik

Az arányosság, az aranymetszés szabályai, az aprólékos rend és szabályszerűségre való törekvés talán ösztönös ellenpontjai voltak a lüktető filmes világnak. A természet szeretete, a madarakhoz való kötődés lehetett az alapja annak a motívumvilágnak, amely az egyik legjellemzőbb Szabó Ágnesre. A madarak, a tollazat, a szárnyak – milliónyi apró részlet, amelyeket rendszerbe foglal. A képekkel kapunk még valami mást, mint csak egy szép látványt – egy mögöttes jelentést is.

Leonardo Fibonacci, az 1170-ben született zseniális matematikus által felállított számsorozat a természetben is fellelhető, így például egyes virágok szirmainak a számában. A Fibonacci-spirál pedig felfedezhető a fenyőtobozok pikkelyeinek, a kövirózsa leveleinek vagy a napraforgótányér magjainak a mintázatában. És mivel a természetben minden az aranymetszés szabályai szerint épül fel, ha harmóniát keresünk a környezetünkben, akkor ehhez érdemes visszanyúlnunk.

„Azért is festek sok kolibrit, mert azoknak a tollazata a nyakuknál, a fejüknél a Fibonacci képletet adják. Gyönyörű, harmonikus, izgalmas. Mindettől, mármint a madarak konkrét alakjától el lehet vonatkoztatni, ebből születnek például a szárnyakat ábrázoló képek, vagy éppen csak a tollazat ritmusát és mintázatát mutató festmények, amelyek már nélkülözik a figuralitást. Szeretem a kolibriket, a szalakótákat, szeretem a zöldek és a kékek különböző árnyalatait, de a lényeg az összhatás” – tűnődik Ági, én meg közben tanulok, tanulom a megértést, a harmónia iránti vágy titkos mozgatóit, és annak a fontosságát, hogy a természet csodái előtt minden nap illik fejet hajtani.

Együtt élni egy képpel

Kérdés persze, hogy innen, az erzsébetvárosi tetőtéri műteremből hogyan jut el mindaz, amit Ági lát és láttatni szeretne – a közönséghez, az otthonainkba, hogy aztán ott adjon hozzá értékes részt az egyre többször sérülő harmóniához. Kézenfekvő válasz erre a kiállítás, de azt valamennyien tudjuk, hogy a világjárvány keresztbe tett a művészet ilyesfajta elérésének. Ági legutóbbi kiállításának a megnyitója például egy napra esett azzal, amikor azonosították Magyarországon az első covidos esetet. Mondja, két nap múlva lelakatolták a kiállítóteret, senki nem tudott bemenni, még ő sem mehetett a képeiért. Így aztán nem tudja, hogy az a kiállítás számít-e egyáltalán. Volt? Vagy nem volt? És a COVID amúgy is rengeteg kérdést vetett fel benne. Azzal például, hogy beszorultunk a lakásunk négy fala közé, vajon nagyobb igényünk lett-e arra, hogy festmények vegyenek körül?

„Volt, akit a COVID vitt rá, hogy képet vegyen, és az összezártság okán kapcsolatba került a művel. Jól esett neki egy térben élni vele. Ugyanakkor, úgy is felfoghatjuk, hogy a COVID egy háborús helyzet, háborúban pedig ki vásárol festményt? Szóval bonyolult ez az egész. Számomra a kiállítások azért fontosak, mert lezárnak egy-egy szakaszt a tevékenységemben. A járvány alatt elérhetetlenné vált kiállításom viszont nem tudom, számít-e? Akkor az most egy etap vége vagy sem? Mindegy, most van három koncepció is a fejemben, amely köré kiállítást lehet szervezni. Az egyik, amely talán a legjobban izgat, az az úgynevezett ‹Tovább festett képek›. Itt a korábban elkészült képeimet újra előveszem, és tovább viszem. De festettem már adományboltban vett régi tájképre is madarat, szóval van ebben egy csomó izgalmas lehetőség. Szeretem azt is kipróbálni, hogy egyes, kidobásra szánt tárgyak, úgy, mint egy bádoglemez, egy régi vaságy háttámlája vagy egy öreg lábos visszaemelhető-e a szemét kategóriájából a világunkba, ha festek rá valamit” – mondja Ági, és egyszerre kelt ezzel kíváncsiságot és megnyugvást az emberben.

Beszél arról, hogy mostanság, valamivel túl az ötvenen is egyenlő számára a művészlét a szabadsággal. És bár tudja, hogy a szabadság valójában a választás szabadsága, azért úgy érzi, amit választ manapság, az felszabadító. Fest. Harmóniákat, az élet szépségeit, magával ragadó képleteket, rejtett jelentéseket. És ha fokozni szeretné az élete luxusát, nem vásárol vagy önmagára költ, hanem önkénteskedik, segít, ahol éppen lehet.

Azon gondolkodom, hogy a gyönyörűen ábrázolt madarai közül vajon melyik lehet az önarcképe, és rejti az ő békességgel átitatott lelkét?

(A írásom eredetileg a Nők Lapja Nyár 2022-es különszámban jelent meg.)