Ültem egy hétköznap délutánján a MÜPA előcsarnokában, vártam a barátnőmet, aki szervezett nekem egy meglepetés orgona-látogatást. Kicsit korán érkeztem, nem akartam ugyanis késni, és mivel évek óta nem közlekedtem napközben a városban, nem tudtam kiszámolni rendesen az időt. Ismerem a reggeli és az esti csúcsforgalom természetét, de te jó ég, évtizede nem járok nappal a városban hétköznapokon! Na mindegy, ücsörgök, nézelődöm, csodálom a grandiózus teret, és rámtör egy nagyon intenzív érzés: erre is van időm. Lelkiismeretfurdalás nélkül itt lehetek, semmit nem mulasztok, nem kell behoznom a melóban a most „elpazarolt“ órákat.

Úristen, milyen régen vágytam erre! A slow life-ról mindig csak olvastam, ácsingóztam rá, de a közelébe sem jutottam. És most itt a lehetőség. Élhetem a magam ritmusát. Ami nem gyors. Inkább megfontolt. Jó, talán lassú. Soha nem voltam pörgős, bár szorgalmasan és sokat tudtam dolgozni, nagyon gyorsan írtam, amiben azért vélhetően közrejátszott a 24 évnyi napilapos múlt.

Évek óta nőtt bennem a hiányérzet. Szerettem volna megélni a pillanatokat, az örömet, a szépséget, s ha kell, akkor a fájdalmat és a szomorúságot is. De SOHA nem volt rá elég idő. Lökött egyik helyzetből a másikba az élet.

Szusszanj egy kicsit – mondta mindig a férjem, amikor otthon is dolgoztam, és igazán fáradtnak látott. És igen, ez a szusszanás az, ami hiányzott, de nagyon. Hogy megálljak egy kicsit, felnézzek, időkényszer nélkül átéljek egy-egy pillanatot, esetleg el is meséljem. És az is, hogy tudjam: minden nap adódik egy olyan helyzet, ami szép, ami épít, amitől boldogabb vagyok, és én azt észre is veszem.

Amikor 2018 novemberében óriásit fordult velem a világ, és a több mint 40 évnyi újság- és magazinkészítés után a nyugdíjintézettel kezdtem intenzíven levelezni, a férjem finoman szólva pánikba esett (nyilván azért, mert nem tudta, a felszabaduló időmben mennyire fogom őt rendszabályozni). Lehet, hogy én is megijedtem, de azt én magamon még nem vettem észre. Mi lesz az írással? Amit annyira szerettem? Mert nem csupán automatikus adattovábbító funkcióra voltam ráállva, hanem mindig egy picit benne volt a cikkekben, a magazinokban a lélek. Az enyém, az alanyé, az alkotóé, a művészé, csak annyira, hogy megkülönböztessük az egyedit a tömegtől.

Megszületett hát a blog gondolta. Egy felület, amely tartalmának nincsenek komoly rendező elvei. Nem alkalmazok bevált szerkesztési formulákat, csak leírom azt, ami éppen megérintett. Amiről szívesen mesélek ebben a virtuális térben a barátaimnak, meg akár olyanoknak is, akik véletlenül tévedtek ide. Lehet ez fontos dolog, de lehet teljességgel lényegtelen is a nagyvilág történéseihez viszonyítva. Viszont nekem jelent valamit. A témák értelemszerűen az életemet legjobban meghatározó területekről jönnek, ami a kertem, az utazásaim, a design és az enteriőrök, hiszen az elmúlt évtizedben ezek határozták meg a mindennapjaimat. Adok magamnak egy szusszanásnyi időt naponta arra, hogy megfogalmazzak valami szépet vagy jót.