Már régen terveztük, hogy elmegyünk Viana do Castelóba, ha egyszer ismét Portóban járunk. Férjem számára komoly motivációt jelentett ebben, hogy ismét igénybe vehette a portugál vasutakat, illetve hogy utazhattunk volna a siklóval, ami 650 méteren át araszol fölfelé, meg aztán persze le. (És közben lehet csodálni az óceánnal határolt panorámát, meg mindent, ami a lábunk alatt elterül.) Az élet azonban némileg felülírta az elképzeléseinket, mert a kitűzött napon búsan esett az eső. Sok más lehetőség nem lévén hétfőre toltuk át az utazás dátumát, tudva, hogy ilyenkor a sikló viszont nem jár... És soha nem hittem volna, hogy ezzel az egy nap késéssel egy, az alkalmi utazók előtt általában rejtett arcát ismerjük meg Vianának, ennek a Portótól északra fekvő szépségnek.

 Mondjuk már az egy öröm, hogy Portóban, a Sao Benton álltunk sorba a jegyért. Szerencsére 3 perc sétára volt a szállásunktól, így persze, hogy innen indultunk (és aztán átszálltunk a Campanhán, a főpályaudvaron). Olyan vasútállomás ez, aminek a látványával nem lehet betelni. Én is megcsináltam – kábé harmadjára – ugyanazokat a fotókat a falakat burkóló csempeképekről, de aztán már indultunk is. A Vigoba tartó, spanyol felségjelű gyorsvonattal alig másfél óra az út és, egy hatalmas és míves állomásépület hirdette: megérkeztünk.

 Sao Bento vasútállomás

Kevés utazó, néhány taxi – szürkés, téli hétfő reggel, vajon rajtunk kívül ki akar itt kirándulni? A taxisunk mindenesetre boldog, végre egy fuvar, indultunk máris fölfelé az impozáns Santa Luzia templomhoz, aztán még búcsúzáskor odaadta a névjegyét, hogy ha vissza akarunk menni, hívjuk. Ő nyilván tudta, amit mi még nem, hogy a lépcsősor lefelé, hogy is mondjam csak, nem rövid...

Viana do Castelo, ahogy a vonatablakból fogad

 Az állomásépület megadja az alaphangot

Reggel kilenc órakor ekörül a csodás bazilika körül gyakorlatilag nem volt egy lélek sem rajtunk kívül. Egy találomra kiválasztott ajtón belépve egy lifttel találtuk szemben magunkat, ami felrepített az épület legtetejére. Ha nem fújt volna a hideg szél, talán megállt volna velem az idő, hiszen mi ez, ha nem madártávlat? Az óceán, a város, a horizont – minden előttünk, és közben magunk vagyunk, ketten, csöndben. Szeretem én az embereket, de az első hálaimát, hogy rajtunk kívül nincs más látogató, ekkor rebegtem el.

A templom amúgy – a látszat ellenére – nem régi, bár bizánci stílusban, némi gótikával fűszerezve épült, alig több, mint 80 éve. A belső tere és dekorációja lenyűgöző, mégis van benne valami távolságtartás. Elcsöndesedésre mindenesetre tökéletesen alkalmas, de az is igaz, hogy kijőve szinte mágnesként vonzott az éppen nyitó kávézó.

Emberek továbbra sem sehol, a személyzet éppen csak felmosott és beizzította a kávégépet. A jó erős bica, na meg a kötelező nata után fájó pillantás a zárva tartó „elevadorra“, és nekivágtunk a vissza vezető útnak. Férjem még meglengette a taxis névjegyét, de én bátran kijelentettem: ugyan már, a lefelé menetet csak kibírom! Amúgy 660 lépcső volt... (A felénél elkezdett remegni a lábam, és mérhetetlenül demoralizált, hogy voltak ketten, akik tempósan felfelé haladtak, végig járván az ő kálvária útjukat, láthatóan jóval fittebb állapotban, mint amiben én valaha is voltam.)

A város szívébe visszaérve aztán gondtalanul sétálgattunk, keresztbe és kasul, semmi és senki nem sürgetett. Van valami megkapó abban, amikor észrevétlen belesimulsz egy idegen város életébe, ritmusába. Létezel, mint ők, leülsz egy padra, iszol egy kávét, bemégy a postára feladni a képeslapot (mert igen, mostanság elkezdtem megint képeslapokat írogatni a szeretteimnek), egy kisvendéglőben a parti őrség tagjainak zajos társaságában kikéred a „sopa de día“-t, ami most egy sűrű, tartalmas zöldségleves volt.

Viana de Castelo minden különösebb attrakció nélkül hódította meg a szívünket. Csak adta önmagát, a nyugalmas életet, a szépséget, a higgadt tereket, a míves épületeket, a spontán kirakatokat. Nem tudom elképzelni, milyen lehet itt akkor, amikor sok-sok turista fürkészi a város arcát, kíváncsian. Vélhetően nem ennyire bensőséges, de biztosan ugyanennyire szép.